„Minden vasárnap kiürítette a hűtőnket az anyósom – amikor végre felléptem ellene, a férjem térdre borulva könyörgött a bocsánatomért”
– Már megint? – suttogtam magam elé, miközben a hűtő ajtaját becsaptam. A tej eltűnt, a sonka is, még a maradék töltött káposzta is hiányzott, amit tegnap este főztem. A vasárnap reggelek mindig így kezdődtek, mióta Lászlóval összeköltöztünk ebbe a kis zuglói albérletbe. Az anyósom, Ilona néni, minden hétvégén feljött vidékről „látogatóba”, de valójában csak azért jött, hogy feltankolja magát a mi élelmünkből.
– Laci, ezt nem bírom tovább! – szóltam rá a férjemre, miközben ő éppen a kávéját kavargatta.
– Ne kezdjük már megint, Zsuzsa! – sóhajtott fel. – Anyámnak nehéz otthon, egyedül van. Miért baj az, ha elvisz pár dolgot?
– Pár dolgot? – emeltem fel a hangom. – Minden héten kiüríti a hűtőt! Mi is dolgozunk, nekünk is számít minden forint!
László csak legyintett, mintha én lennék a világ legönzőbb embere. A szívem összeszorult. Szerettem volna megérteni Ilonát, de úgy éreztem, mintha mindenki az ő oldalán állna – még a saját férjem is.
Az első évben még próbáltam kedves lenni. Megfőztem a kedvenc levesét, sütöttem neki pogácsát. De amikor már harmadszor vitte el a maradék ebédet, amit hétfőre szántam magunknak, kezdtem elveszíteni a türelmemet.
Egyik este, amikor László már aludt, leültem az ablakhoz és néztem a sötét utcát. Vajon tényleg én vagyok az önző? Vagy csak annyira megszokta mindenki, hogy Ilona néni mindent megkap, amit akar?
A következő vasárnap reggelén már előre görcsben volt a gyomrom. Ilona néni harsány hangja töltötte be a lakást:
– Szervusztok, drágáim! Hoztam egy kis házi lekvárt!
A lekvár tényleg finom volt – de közben már nyitotta is a hűtőt.
– Hm, ez a sonka jól jön majd otthonra… Ó, és ez a sajt is…
Nem bírtam tovább.
– Ilona néni, lenne egy kérésem – mondtam remegő hangon. – Tudja, nekünk is be kell osztanunk az ételt. Jó lenne, ha nem vinné el mindenünket.
A férjem rám nézett, mintha pofont adtam volna neki.
– Zsuzsa! Hogy beszélsz anyámmal?!
Ilona néni megsértődött:
– Én csak segíteni akartam nektek! Ha ennyire zavarok, inkább nem is jövök többet!
Aznap este László nem szólt hozzám. Csak bámulta a tévét. Éreztem, hogy valami eltört köztünk.
A következő héten egyre csak kattogott az agyam. Vajon tényleg én vagyok a rossz? Vagy csak végre kiálltam magamért?
Aztán eszembe jutott valami. Egy kis bosszú – vagy inkább tanulság? Vettem egy doboz pacalt a piacon. Tudtam, hogy Ilona néni ki nem állhatja az illatát sem. A dobozra ráírtam: „Különleges meglepetés Ilona néninek!” és betettem a hűtőbe.
Vasárnap reggel újra megjelent. Már vártam.
– Jaj de jó, valami finomság! – mondta vidáman, miközben kinyitotta a dobozt.
Abban a pillanatban eltorzult az arca. Egy pillanatra azt hittem, kiabálni fog – de csak egy halk sikoly hagyta el az ajkát, aztán elájult.
László odarohant hozzá:
– Anya! Anya! Mi történt?
Én csak álltam ott dermedten. László rám nézett könnyes szemmel:
– Zsuzsa… ezt hogy tehetted? Kérlek… bocsáss meg neki… bocsáss meg nekem is!
Aznap este csendben ültünk egymás mellett. Ilona néni magához tért és szó nélkül hazament. László sírva borult le elém:
– Sajnálom… Nem láttam, mennyire fáj neked ez az egész. Megígérem, beszélek anyámmal. Nem akarom elveszíteni se őt, se téged.
Azóta minden más lett. Ilona néni ritkábban jön fel hozzánk – és ha jön is, hoz magával ételt. László pedig végre kiáll mellettem.
De vajon tényleg így kellett ennek történnie? Miért van az, hogy csak akkor vesznek komolyan minket, ha már túl késő? Ti mit tettetek volna a helyemben?