Egy milliomos magyar vállalkozó élete darabokra hullik, amikor egy építkezésen felismeri húsz éve eltűnt lányát – de vajon tényleg ő az?
– Nem hiszem el… – suttogtam magam elé, miközben a poros építkezésen álltam, és a reggeli napfényben egy fiatal nő arcát figyeltem. A nevem Szabó Gábor, ötvenhárom éves vagyok, és a Szabó Építőipari Kft. tulajdonosa. Az életem látszólag rendben volt: sikeres vállalkozás, nagy ház Budán, de a lelkem mélyén húsz éve egy szakadék tátongott. A lányom, Anna, nyolcévesen tűnt el egy balatoni nyaralás alatt. Azóta minden napom gyászban telt.
Most viszont ott állt előttem egy munkásruhás lány, akinek a szeme, a mosolya… minden vonása Annára emlékeztetett. A kezem remegett, ahogy odaléptem hozzá.
– Bocsánat, kisasszony… hogy hívják? – kérdeztem tőle, próbálva leplezni a hangom remegését.
A lány meglepetten nézett rám, majd elmosolyodott.
– Kovács Eszter vagyok. Segíthetek valamiben?
A nevét hallva csalódottság öntött el, de nem tudtam szabadulni az érzéstől. Egész nap figyeltem őt. Ugyanaz a mozdulat, ahogy a haját hátradobta, ugyanaz a nevetés… Este otthon ültem a régi fényképalbumokkal. Feleségem, Judit belépett a szobába.
– Megint Annát nézed? – kérdezte halkan.
– Ma láttam valakit az építkezésen… Olyan volt, mintha ő lenne.
Judit szeme megtelt könnyel. – Gábor, kérlek… Ne kínozd magad tovább.
De nem tudtam leállni. Másnap újra odamentem Eszterhez.
– Eszter, mondja csak… Hol nőtt fel? – faggatóztam.
– Árvaházban, Székesfehérváron – felelte vállat vonva. – Nem ismertem a szüleimet.
A szívem kihagyott egy ütemet. Anna is eltűnt… lehetetlen lenne? Megkértem Esztert, hogy beszéljünk négyszemközt. Elmondtam neki mindent: Annáról, az eltűnésről, a fájdalmamról.
– Nézze, uram… – mondta Eszter zavartan. – Én semmit nem tudok erről. De ha akarja… csináljunk DNS-tesztet.
A következő napokban minden idegszálammal vártam az eredményt. Judit közben haragudott rám.
– Mi lesz, ha nem ő az? Megint összetörsz! És ha tényleg ő? Húsz év után mit mondasz neki?
Nem tudtam válaszolni. Csak ültem a sötétben és hallgattam a régi kazettákat Anna hangjával.
A teszt eredménye végül megérkezett: 99,9% egyezés. Eszter az én Annám volt.
Sírtam. Judit is sírt. De amikor elmondtuk Eszternek, ő csak ült némán.
– Nem tudom, mit érzek – mondta végül. – Az életem eddig hazugság volt? Most mit kezdjek magammal?
Próbáltuk pótolni a kiesett éveket: közös vacsorák, kirándulások a Balatonra… De minden kínos volt. Judit nehezen fogadta el Esztert; féltékeny volt rá, mintha egy idegen költözött volna be hozzánk.
Egy este Eszter sírva jött haza.
– Nem bírom ezt! Mindenki azt várja tőlem, hogy boldog legyek… De én nem emlékszem rátok! Nekem nincs családom!
Összevesztünk. Judit kiabált vele, én próbáltam békíteni őket.
– Anna… Eszter… kérlek! Adj időt magadnak!
De ő csak összepakolt és elment.
Hetekig nem hallottunk róla. A cégben is mindenki suttogott: „A főnök lánya visszatért!” – de én csak üresen jártam-keltem.
Egy nap levelet kaptam tőle:
„Kedves Gábor! Köszönöm, hogy megkerestél és mindent megtettél értem. De nekem idő kell. Talán egyszer majd tényleg a lányodnak érezhetem magam.”
Azóta is várok rá. Néha látom az utcán egy-egy fiatal nőben Anna mosolyát. Vajon valaha is igazi család leszünk újra?
Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani az elveszett időt? Vagy örökre csak idegenek maradunk egymásnak?