Engedd el apámat, és megtanítalak járni! – Egy magyar bírósági dráma
– Engedd el apámat, és megtanítalak járni! – kiáltottam, miközben a bírósági terem csendje szinte fájt a fülemnek. Mindenki rám nézett: a bíró, a jegyző, az ügyvéd, sőt még az a két idős asszony is, akik csak azért jöttek el, mert unatkoztak otthon. A levegőben ott lebegett a feszültség, mintha valaki egy láthatatlan húrt pengetett volna meg.
Apám ott ült mellettem, keze remegett. Az utóbbi hónapokban egyre gyengébb lett, a stroke után alig tudott felállni. De most, amikor mindenki előtt vádolták meg azzal, hogy ellopott valamit a munkahelyéről – egy öreg, rozsdás szerszámgépet –, mintha minden erejét összeszedte volna. Az ügyész, Kocsis úr, hideg hangon sorolta a vádakat:
– Tisztelt Bíróság! Kovács László szándékosan eltulajdonította a gyár tulajdonát. A bizonyítékok egyértelműek.
A bíró, Dr. Szabó Ilona, csak bólintott, de láttam rajta, hogy kételkedik. Mégis, a szabályok szabályok. Anyám otthon sírt, testvérem, Gergő pedig dühösen csapta be maga mögött az ajtót reggelente: – Miért mindig velünk történik ez? – kérdezte tőlem újra és újra.
A tárgyalás alatt minden perc egy örökkévalóságnak tűnt. Az ügyvédünk, Varga Tamás, próbált érvelni:
– Tisztelt Bíróság! Az én ügyfelem 35 évig dolgozott a gyárban. Soha nem volt panasz rá. Az a gép már évek óta használaton kívül volt…
De senkit sem érdekelt a múlt. Csak a jelen számított. És az a gép most hiányzott.
A szünetben odamentem apámhoz. A keze hideg volt, mint a márvány.
– Laci bácsi – szólított meg halkan az egyik régi kollégája, János –, tudjuk, hogy nem te voltál. De félünk szólni…
Apám csak bólintott. Éreztem, hogy valami eltört benne.
A következő napokban egyre több pletyka terjedt rólunk a faluban. A boltban suttogtak mögöttünk: „Láttad? Az Kovácsék lánya… Biztos benne van ő is.”
Egy este anyám sírva fakadt:
– Mi lesz velünk, ha apádat elítélik? Hogy fogunk élni?
Nem tudtam válaszolni. Csak ültem az ágy szélén és bámultam ki az ablakon.
A következő tárgyalási napon történt az igazi fordulat. Az ügyész gúnyosan mosolygott:
– Ha ennyire biztos benne, hogy az apja ártatlan, bizonyítsa be!
Ekkor pattant ki belőlem az a mondat:
– Engedje el apámat, és megtanítom járni!
A terem először felnevetett. Még a bíró is elmosolyodott. De aztán meglátták apám arcát: komoly volt és elszánt.
A bíró hirtelen felállt. Mindenki elhallgatott. Dr. Szabó Ilona odasétált hozzánk.
– Kovács úr – mondta halkan –, kérem, álljon fel!
Apám remegve próbált felegyenesedni. Odaléptem hozzá, megfogtam a kezét.
– Menni fog – suttogtam neki.
És akkor megtörtént a csoda: apám lassan, de biztosan felállt. A bíró döbbenten nézte.
– Látja? – mondtam halkan. – Ha valaki hisz benne, képes rá.
A bíró visszaült a helyére és hosszú percekig csak nézett maga elé.
Aznap este kaptuk meg az ítéletet: apámat felmentették. Nem volt elég bizonyíték ellene. A valódi tettes sosem került elő.
De a falu már másként nézett ránk. Voltak, akik gratuláltak, de sokan továbbra is gyanakodva méregettek minket.
Otthon csendben vacsoráztunk. Anyám végre mosolygott egy kicsit.
– Látod? – mondta halkan –, mégis van igazság.
De én tudtam, hogy ez csak félig igaz. A bizalom már sosem lesz ugyanaz.
Most itt ülök az ablakban és azon gondolkodom: Vajon tényleg elég hinni egymásban? Vagy néha még az igazság sem számít ebben az országban?