A Kék Fény Paktuma – Egy magyar anya menekülése a Vértes mélyébe

– Fussatok! – ordítottam, miközben a Vértes sűrűjében a sárban csúszkáltunk. A kutyák ugatása egyre közelebb ért, és tudtam, hogy ha elkapnak minket, soha többé nem látom a gyerekeimet. A szívem úgy vert, mintha ki akarna szakadni a mellkasomból. – Gyertek már! – kiáltottam újra, de a hangom már nem az özvegy Tóth Ilona hangja volt, hanem egy sarokba szorított anyatigrisé.

A vihar tombolt, villámok cikáztak a fák között. A legkisebbem, Máté, a karomban sírt. A többiek – Anna, Marci, Luca és a két nagyobb, Zsófi meg Bence – egymásba kapaszkodva botladoztak utánam. A hátunk mögött ott voltak Rácz Lajos emberei: puskával, kutyákkal, bosszúval. Tudtam, hogy csak perceink vannak.

Akkor hirtelen megdörrent a hegy. Nem mennydörgés volt. Nem is szél. Valami mély, ősi morajlás, mintha maga a Vértes ébredt volna fel alattunk. Megálltunk. A gyerekek rémülten néztek rám.

– Anya… – suttogta Luca, és egy hatalmas árnyékra mutatott az ösvény előtt.

Nem ember volt. Nem állat. Egy barlang szája tátongott előttünk – a Kéklyuk. Mindenki ismerte a faluban: azt mondták, aki bemegy oda, soha nem jön ki többé. A részeg öregek is csak félve emlegették. Azt beszélték, ott laknak azok a lelkek, akik sosem találtak nyugalmat; hogy a barlang élő, és felfalja azt, aki vétkezett.

Lenyeltem a könnyeimet. A vihar mintha be akart volna lökni minket abba a sötétségbe. Választanom kellett: bemenni vagy elpusztulni.

– Ha meghalunk is – suttogtam remegve –, együtt haljunk meg…

És betoltam a gyerekeimet a barlangba.

Marci volt az első, húzta magával Annát. A többiek is követték egymást botladozva. Én utolsónak mentem be, Mátét szorítva magamhoz.

Ahogy átléptük a küszöböt, minden megváltozott. A vihar hangja elhalt. Mintha valaki bezárt volna mögöttünk egy óriási ajtót. Olyan csend lett, hogy szinte fájt.

– Anya? – suttogta Zsófi. – Nem látok semmit…

Ekkor Máté furcsa hangot adott ki – nem félelmet, hanem valami különös csodálatot hallottam benne. Mintha látna valamit, amit mi nem.

– Mi van, kicsim? – hajoltam le hozzá.

És akkor megláttam én is.

A barlang mélyén… halványan pislákolva… egy kék fény derengett.

Nem tűz volt. Nem fáklya. Valami élő dolog.

A fény lüktetett, mintha lélegzett volna.

– Ne mozduljatok! – szólt rá Marci bátran próbálva hangzani. – Anya… mi ez?

Nem válaszoltam. Mert abban a pillanatban a fény kitágult, bevilágította az egész barlangot, és feltárta előttünk a falakat: ősi jelekkel voltak tele… és egy testtel.

Egy emberi testtel.

Összegörnyedve ült ott valaki, láncokkal a sziklához kötözve, porral és ősz hajjal borítva.

Anna felsikoltott. Luca befogta a száját rémületében. Bence hátrált egy lépést.

De én… én térdre estem.

Felismertem azt az arcot: beesett orca, kiugró arccsontok, bal szemöldök alatt egy régi sebhely.

– Nem… ez nem lehet…

Megállt bennem az ütő.

Ő volt az: Tóth Gábor. A férjem. Akiről mindenki azt hitte, meghalt a bányában három éve.

De nem halt meg.

Élt még.

És ami életben tartotta… az a kék fény volt, ami úgy ölelte körbe a mellkasát, mintha táplálná.

– Ilona… – szólalt meg rekedten.

Felemelte a fejét. Rám nézett. Felismert.

Amit ezután mondott, megremegtette a barlang falait:

– Nem kellett volna idejönnötök… A hegy magához láncolt engem… és most már titeket is magához vett.

Éreztem, ahogy kettészakad bennem a világ.

– Gábor…? De hát… te… eltemettek… – hebegtem.

A férfi kiszáradt ajkai megrezdültek. A kék fény lüktetett körülötte, mintha válaszolna neki.

– Nem omlás volt… – suttogta Gábor. – Rácz Lajos csinálta. Tudta, mi van itt… meg akart ölni, mielőtt rájövök az igazságra.

Marci dühösen előrelépett:

– És mi van itt bent? Mi ez a fény?

Gábor lehajtotta a fejét. A láncok csörögtek körülötte; mintha maga a kő is lélegzett volna mögötte.

– A hegy… nem üres – mondta olyan hangon, amitől mindannyiunkban megfagyott a vér. – Él.

Luca sírni kezdett. Zsófi átkarolta magát félelmében. De Anna… Anna csak bámulta azt a fényt valami gyermeki áhítattal.

– Anya… ez egy angyal? – kérdezte ártatlanul.

Megráztam a fejemet; lenyeltem minden félelmemet.

– Kihozzuk innen apátokat! – mondtam elszántan. – Marci, segíts levenni róla a láncokat!

De ahogy hozzáértem az egyik lánchoz, újra felmorajlott a barlang.

Nem emberi hang volt ez sem. Nem állati. Valami túl nagy és túl régi; minden irányból jött egyszerre: mennyezetből, falakból, talajból. Mintha maga a hegy tiltakozott volna ellenünk.

A kék fény hirtelen összerándult; Gábor felüvöltött fájdalmában.

– Ne! – zihálta. – Ne érjetek hozzám! Össze vagyok nőve vele… A Fény életben tart… de figyel is!

A falak remegni kezdtek; por hullott ránk fentről. Egy kődarab zuhant le Anna mellett; mindannyian felsikoltottunk.

– Ki kell mennünk innen! – kiáltotta Marci és magához húzta Annát. – Ránk omlik!

– Nem mehetünk ki – suttogta Gábor megtört hangon. – Kint várnak Lajos emberei… Megölnek minket!

És ekkor meghallottam valamit odakintről: antorcsák sercegését és kutyák vad ugatását. Árnyak táncoltak az esőben; már majdnem elérték a bejáratot.

– Ott vannak! – hallatszott kintről egy rekedt hang. – Bent vannak! Készüljetek!

Mátét magamhoz szorítottam; forró könnyek csorogtak le az arcomon rá.

Csapdába estünk: előttünk egy élő titok tartotta fogva Gábort; mögöttünk hóhéraink közeledtek; és közben maga a barlang is zárni kezdte kőtorokként bejáratát.

Gábor kétségbeesetten nézett rám:

– Ilona… van egy kijárat…

Felkapta rá tekintetemet.

– Hol?

– Beljebb… – mutatott egy sötét járatra, ahová még a kék fény sem ért el. – De nem út az… hanem alku.

Összeráncoltam homlokomat:

– Alku? Kivel?

Gábor lenyelte a nyálát; ekkor a fény újra lüktetni kezdett körülötte.

– Magával a heggyel… Vele…

– Vele? – kérdezte Marci hátrálva egy lépést.

– Az ősi istenasszonnyal, aki itt alszik… Az éjszaka anyjával… Védelmező vagy felfaló… Csak egyikünk kaphatja meg a jelét és nyithatja ki az utat kifelé.

Valami ősi pánik futott végig rajtam:

– És ha nem fogadja el az alkut?

Gábor lehunyta szemét:

– Akkor mindannyiunkat elnyel…

Halálos csend telepedett ránk; csak odakintről hallatszottak Lajos embereinek léptei és árnyai mozogtak az esőben.

Mély levegőt vettem; felálltam; éreztem magamban valami vad erőt:

– Akkor mondd meg nekem Gábor… mit kell tennem?

És ekkor megszólalt valami nagyon mélyről; mintha maga a Vértes beszélt volna hozzám…
—
Vajon mit választanátok ti? Feláldoznátok magatokat a családotokért? Vagy inkább harcolnátok azok ellen odakint? Mi marad egy anyának ebben az országban: alku vagy lázadás?