Elhagyva az oltárnál: Egy magyar nő harca a magány, család és önmaga ellen

– Miért nem jön már? – suttogtam magam elé, miközben a fehér ruhám szegélyét gyűrögettem. A templom padsorai tele voltak ismerős arcokkal, mindenki engem nézett. Nikoletta, a kislányom ott ült mellettem, szorosan fogta a kezem. A gyomrom görcsben állt, a szívem vadul vert. Gábor késik – mondogattam magamban, de valahol mélyen már tudtam: nem fog eljönni.

Az anyja, Ilona mindig is ellenezte a kapcsolatunkat. „Nem vagy elég jó a fiamnak!” – mondta egyszer a szemembe, amikor Gábor nem volt ott. Minden alkalommal, amikor meglátogatott minket, éreztem a hideg távolságtartását. Gábor próbált közvetíteni köztünk, de sosem állt igazán mellém. Most, az esküvőnk napján, amikor mindenki előtt kimondhattuk volna az igent, ő eltűnt.

A pap csendben odalépett hozzám. – Sára, szeretné, ha várnánk még egy kicsit? – kérdezte halkan. Csak bólintottam. A könnyeim már folytak, de próbáltam tartani magam Nikoletta miatt. Ő csak annyit kérdezett: – Anya, hol van apa?

Nem tudtam mit mondani. Aztán László, Gábor apja odajött hozzám. – Sára, beszélhetnénk kint egy percre? – kérte halkan. Kimentünk a templom elé.

– Sajnálom – kezdte László –, Gábor nem fog eljönni. Ilona nagyon ellenezte ezt az esküvőt… és Gábor… nos, ő nem tudott dönteni.

– És én? És Nikoletta? – kérdeztem remegő hangon. – Mi nem számítunk?

László csak lehajtotta a fejét. – Én mindig melletted állok. Ha bármiben segíthetek…

De mit ér egy apa támogatása, ha a fia gyáva? Ott álltam a templom előtt, mindenki bámult rám. Az anyám sírt, az apám dühösen nézett maga elé. A barátnőim próbáltak vigasztalni, de csak üres szavak voltak.

Otthon csend volt. Nikoletta elaludt az ölemben. Én csak ültem az ágy szélén és néztem ki az ablakon. Vajon hol rontottam el? Miért nem voltam elég jó? Miért nem tudott Gábor kiállni mellettem?

Másnap reggel László újra felhívott. – Sára, beszélhetnénk? – kérdezte.

Találkoztunk egy kávézóban. Őszinte volt: – Ilona sosem fogadott el téged. Gábor pedig mindig is az anyja befolyása alatt állt. De Nikoletta az unokám, és én szeretnék részt venni az életében.

– És Gábor? – kérdeztem keserűen.

– Ő most vidéken van Ilonával. Nem tudom mikor tér vissza.

Hetek teltek el. Gábor egyszer sem keresett. Nikoletta minden este megkérdezte: – Mikor jön haza apa?

Egyik este felhívtam Gábort. Felvette, de csak hallgatott.

– Miért hagytál ott minket? – kérdeztem sírva.

– Sára… nem tudtam mit tegyek… Anyám… nagyon beteg lett aznap reggel… Nem akartam megbántani senkit…

– És engem? Engem nem bántottál meg? Nikolettát?

Csend volt a vonalban.

– Sajnálom – mondta végül halkan.

Letettem a telefont. Aznap este eldöntöttem: nem várok tovább.

Elkezdtem új életet építeni Nikolettával. Elmentem dolgozni egy könyvesboltba, ahol régen diákként is dolgoztam. A kollégáim kedvesek voltak, de mindenki tudta a történetemet – kisvárosban gyorsan terjednek a hírek.

Egy nap Ilona beállított a boltba.

– Sára, beszélnünk kell – mondta ridegen.

– Miről? Hogy nem vagyok elég jó?

– Nem erről van szó… csak azt akarom, hogy tudd: Gábor szenved. De ő sosem lesz képes elszakadni tőlem. Ezt el kell fogadnod.

– És Nikoletta? Az unokád?

Ilona csak vállat vont.

Aznap este Nikoletta odabújt hozzám: – Anya, én vagyok neked a legfontosabb?

– Igen, kicsim – suttogtam –, te vagy az én mindenem.

László továbbra is járt hozzánk, hozott ajándékokat Nikolettának, segített nekünk amiben tudott. Néha együtt mentünk sétálni a Duna-partra vagy fagyizni a főtéren. Ő volt az egyetlen támaszom ebből a családból.

Egy év telt el így. Gábor egyszer sem jelentkezett személyesen. Néha láttam őt az utcán Ilonával; rám sem nézett.

Egy este Nikoletta megkérdezte: – Anya, nekem lesz még apukám?

A könnyeim kibuggyantak. Nem tudtam mit mondani neki.

Most itt ülök és írom ezt a történetet nektek. Vajon jól döntöttem? Harcolnom kellett volna még Gáborért? Vagy jobb így nekünk Nikolettával? Ti mit tennétek az én helyemben?