A csempék bosszúja – Egy albérlő utolsó napja Budapesten

– Hogyhogy nem kapom vissza a kauciót, Lajos bácsi? – kérdeztem remegő hangon, miközben a kulcsot szorongattam a tenyeremben. A szűk, dohos előszobában álltunk, ahol az évek alatt annyi reményem és csalódásom gyűlt össze, mint a sarokban porosodó cipők. Lajos bácsi, a bérbeadóm, egy pillanatig sem nézett rám, csak a papírokat lapozgatta.

– Nézd, Zsoltika, a fürdőszoba csempéjén ott az a kis repedés. Meg a konyhában is foltos lett a fal. Ezeket ki kell javítani. A szerződésben benne van, hogy tökéletes állapotban kell visszaadnod a lakást – mondta, mintha csak egy parkolójegyről vitatkoznánk.

A szívem hevesen vert. A csempén lévő repedés már akkor ott volt, amikor beköltöztem. A folt a falon pedig egy régi radiátorcső miatt jelent meg, amiről hónapokig könyörögtem, hogy javítsa meg. De most mindez az én hibám lett.

– De hát ezt maga is tudja! – próbáltam érvelni, de Lajos bácsi csak legyintett.

– Nem fogok erről vitatkozni. Ha nem tetszik, pereld be. De a pénzt nem kapod vissza.

A harag elöntötte az arcomat. Három hónapnyi fizetésem volt az a kaució. Az utolsó fillérig összekapartam, hogy legyen hol laknom ebben a városban, ahol mindenki csak magának él. És most itt állok, megalázva, kisemmizve.

Aznap este egyedül ültem a matracomon. A szobában már csak néhány doboz árválkodott. A telefonomon végigpörgettem az üzeneteket: „Ne hagyd annyiban!”, „Ez tipikus magyar bérbeadó!”, „Legalább csinálj valamit!” – írta Gergő barátom.

A bosszú gondolata lassan kúszott be az elmémbe. Először csak viccnek tűnt: „Mi lenne, ha…” De ahogy telt az idő, egyre komolyabb lett. Miért pont én legyek mindig az, akit kihasználnak? Miért kell mindent lenyelnem?

Másnap reggel korán keltem. A szomszédos építkezésről kölcsönkértem egy kalapácsot – persze csak annyit mondtam, hogy képet akarok feltenni a falra. Amikor becsuktam magam mögött az ajtót, tudtam: ma valami megváltozik.

A fürdőszobába mentem. Néztem a csempét, azt az apró repedést, ami miatt most elveszítem a pénzemet. Felnevettem – keserűen, hangosan. Aztán felemeltem a kalapácsot és lesújtottam.

Az első ütés döbbent csendet hagyott maga után. A második már felszabadító volt. A harmadiknál már sírtam – nem tudom, hogy dühből vagy fájdalomból. A csempék darabokra hullottak. A fürdőszoba megtelt porral és törmelékkel.

„Mit csinálsz?!” – kiáltott át az egyik szomszéd, Marika néni.

– Semmi baj, csak költözöm! – kiáltottam vissza rekedten.

A konyhába mentem. Ott is volt egy folt – hát most lesz több is! A falra csaptam a kalapácsot, és néztem, ahogy lepereg a vakolat.

Amikor végeztem, leültem a földre. A kezem remegett, de valami furcsa elégedettség töltött el. Végre én irányítottam valamit ebben az életben.

Aztán jött Lajos bácsi telefonja:

– Zsoltika! Mit műveltél?! Ez vandalizmus! Feljelentelek!

– Felőlem – mondtam halkan. – Maga kezdte.

Letettem a telefont. Tudtam, hogy ebből baj lesz. Talán rendőrség is. Talán soha többé nem kapok albérletet Budapesten.

De abban a pillanatban mindegy volt. Az igazságtalanság annyira fojtogató volt, hogy bármit megtettem volna ellene.

Este Gergővel találkoztam egy sörözőben.

– Te hülye vagy – mondta nevetve. – De legalább egyszer valaki visszaütött.

– Nem tudom, Gergő – sóhajtottam. – Lehet, hogy csak még mélyebbre ástam magam.

Hazafelé menet azon gondolkodtam: tényleg ez volt az egyetlen lehetőségem? Miért van az, hogy ebben az országban mindig csak az erősebb nyer? Hányan jártak már így előttem? És vajon hányan fognak még?

Most itt ülök egy új albérletben – szerencsére találtam egy másik helyet –, de minden este eszembe jutnak azok a csempék és Lajos bácsi arca. Megérte? Vagy csak én lettem ugyanolyanná, mint azok, akik ellen harcoltam?

Ti mit tettetek volna a helyemben? Vajon tényleg csak így lehet igazságot szolgáltatni ebben az országban?