Miért Ő, és Miért Nem Én?

– Miért nem tudsz olyan lenni, mint Kata? – csattant fel Dami, miközben a vacsora kihűlt a tányérján. A szívem összeszorult, ahogy a konyhapultnak támaszkodtam. Már megint. Már megint Kata. Az előző feleség, akit mindenki imádott, akit Marika néni, az anyósa, szinte lányaként szeretett. Én csak az új vagyok. Az idegen.

– Talán mert nem vagyok Kata – suttogtam, de Dami már nem figyelt rám. Felállt az asztaltól, és becsapta maga mögött a hálószoba ajtaját. Egy pillanatig csak álltam ott, a csendben, amit csak a hűtő zúgása tört meg. Aztán meghallottam Marika néni hangját a nappaliból:

– Drágám, Kata sosem hagyta volna kihűlni a vacsorát. Mindig olyan gondos volt…

Nem bírtam tovább. Kirohantam a teraszra, ahol a hűvös esti levegő végre fellélegezni engedett. A panelházak között elnyúló parkban gyerekek játszottak, nevetésük visszhangzott a betonon. Vajon ők is egyszer majd ilyen elvárásokkal szembesülnek?

Az egész házasságom egy végtelen verseny volt egy szellemmel. Katával sosem találkoztam személyesen, de mindenki ismerte őt. A családi fotóalbumokban ott mosolygott Dami oldalán, a karácsonyi vacsorákon még mindig az ő receptjei kerültek az asztalra. Marika néni minden vasárnap megjegyezte:

– Kata mindig hozott bejglit. Tudod, milyen finoman sütött? Neked is meg kéne próbálnod.

Próbáltam. Megtanultam a bejgli receptet, még a diót is magam daráltam hozzá. De sosem lett elég jó. Sosem lettem elég jó.

Egyik este, amikor Dami későn ért haza, leültem mellé a kanapéra.

– Szeretsz még egyáltalán? – kérdeztem halkan.

– Persze – felelte gépiesen, a telefonját nyomkodva. – Csak… néha hiányzik az, ahogy Kata…

Nem tudtam végighallgatni. Felálltam, és bementem a fürdőszobába. A tükörben egy idegen nézett vissza rám: karikás szemek, fáradt tekintet. Hol tűnt el az a lány, aki boldogan ment férjhez? Hol tűntem el én?

A munkahelyemen sem volt könnyebb. Az irodában mindenki tudta, hogy Dami családja milyen „előkelő”, hogy Kata milyen „tökéletes” volt. A kolléganőm, Zsuzsa egyszer odasúgta:

– Te is érzed néha úgy, hogy csak pótolsz valakit?

Bólintottam. Ő legalább értette.

Egy vasárnap délután Marika néni váratlanul beállított hozzánk egy tál töltött káposztával.

– Gondoltam, hozok nektek ebédet – mondta mosolyogva, de a szemében ott bujkált a kritika.

– Köszönjük szépen – próbáltam kedves lenni.

– Tudod, Kata mindig maga főzött vasárnaponként…

Elpattant bennem valami.

– Marika néni! – szóltam rá remegő hangon. – Én nem vagyok Kata! Soha nem is leszek! Nem lehetne egyszerűen csak engem elfogadni?

A levegő megfagyott. Dami felnézett az újságjából.

– Ne beszélj így anyámmal! – szólt rám élesen.

– De hát… – kezdtem volna magyarázni, de Marika néni már felállt.

– Látod fiam? Ezért szerettem Katát jobban…

Aznap este Dami szó nélkül feküdt le mellém. Én pedig órákig bámultam a plafont.

Másnap reggel összepakoltam pár ruhát és elmentem Zsuzsához aludni. Ott sírtam ki magam először igazán.

– Miért kell mindig másoknak megfelelnünk? – kérdezte Zsuzsa.

– Mert azt hisszük, akkor majd szeretnek – feleltem.

Napokig nem mentem haza. Dami egyszer sem hívott fel. Marika néni viszont küldött egy üzenetet: „Remélem, átgondolod a viselkedésed.”

Aztán egy este Dami mégis megjelent Zsuzsánál.

– Hazajössz? – kérdezte fáradtan.

– Csak ha elfogadsz olyannak, amilyen vagyok – mondtam neki könnyes szemmel.

Sokáig hallgatott.

– Nem tudom… – suttogta végül.

Akkor értettem meg: talán sosem leszek elég jó nekik. Talán nem is kell annak lennem.

Most itt ülök egy albérletben Zuglóban, új életet kezdve. Néha még fáj, hogy nem lehettem „tökéletes meny”, de már tudom: önmagamat nem adhatom fel senki kedvéért.

Vajon hányan élnek még így Magyarországon? Hányan érzik azt nap mint nap, hogy csak árnyékai valaki másnak? Ti mit tennétek a helyemben?