Az utolsó cél: Miért vezetett minden pénteken a férjem a Miętowa utcába?

– Miért van bekapcsolva a navigáció? – kérdeztem magamtól, miközben becsaptam magam mögött a kocsiajtót. Csak a szemetet akartam levinni, aztán gondoltam, beállok közelebb a lépcsőházhoz, mert estére esőt mondtak. A férjem, Gábor mindig mondja, hogy ne hagyjam kint az autót, mert a panel előtt gyakran karcolják meg. Most viszont valami egészen más miatt dobbant meg a szívem.

A műszerfalon halványkék fényben világított a GPS. A képernyőn egy piros pötty villogott: „Utolsó cél: Miętowa utca 14.” Alatta: „Érkezés: péntek, 18:11.” Péntek. Ma is péntek van. És Gábor minden pénteken később ér haza, azt mondja, túlóra van a cégnél. De miért vezetne valaki minden héten ugyanarra a címre? Mi van ott? Ki lakik ott?

A kezem remegett, ahogy visszamentem a lakásba. Gábor épp a zuhany alatt volt. Hallottam, ahogy fütyörészik – mintha minden rendben lenne. De bennem már vihar tombolt. A telefonomon gyorsan rákerestem a címre. Egy régi társasház, kertvárosi rész, semmi különös. De valamiért mégis odamegy.

– Gábor! – szóltam be a fürdőbe, próbálva nyugodt maradni. – Ma is túlórázol?

– Igen, drágám! – kiabált vissza habozás nélkül. – Rengeteg munka van mostanában.

Hazudik. Most már biztos voltam benne. Aznap este nem szóltam semmit, csak figyeltem őt. Minden mozdulatát, minden rezdülését. A vacsoránál is csendes voltam.

– Valami baj van? – kérdezte végül.

– Fáradt vagyok – hazudtam én is.

Az éjszaka alig aludtam. Másnap reggel elhatároztam: utánajárok. Megvárom pénteket, és követem őt.

A hét lassan telt el. Gábor kedves volt, talán túl kedves is. Mintha érezné, hogy valami nem stimmel. Pénteken korábban keltem, és amikor elindult dolgozni, titokban követtem az autóval. A szívem majd kiugrott a helyéről.

A Miętowa utca 14 egy régi bérház volt, kívülről semmi különös. Gábor leparkolt, kiszállt, és felment az első emeletre. Egy nő nyitott ajtót – fiatalabb nálam, hosszú barna hajjal. Megölelték egymást.

Ott álltam az autóban, és úgy éreztem, mintha valaki kitépte volna a szívemet. Nem tudtam sírni sem, csak néztem őket. Fél óra múlva Gábor kijött – mosolygott, könnyedén lépett.

Hazamentem. Egész hétvégén nem szóltam hozzá. Ő sem kérdezett semmit.

Vasárnap este végül nem bírtam tovább.

– Ki az a nő a Miętowa utcában? – kérdeztem halkan.

Gábor arca elsápadt.

– Miről beszélsz?

– Láttalak benneteket pénteken.

Hosszú csend következett. Végül leült mellém.

– Nem tudom elmagyarázni… Nem akartalak bántani…

– Akkor miért tetted? – zokogtam fel.

– Magányos voltam… Te mindig dolgoztál… Én is hibáztam…

Nem tudtam mit mondani. Csak ültem ott, és úgy éreztem, minden darabokra hullik körülöttem.

A következő hetekben próbáltunk beszélgetni, de minden szó fájt. Anyám azt mondta: „Ne hagyd magad! Egy férfi, aki így hazudik, nem érdemel meg!” A barátnőm, Zsuzsa szerint próbáljak megbocsátani – „Mindenki hibázik.”

De én nem tudtam dönteni. Minden péntek este újra és újra eszembe jutott az a cím: Miętowa utca 14. Vajon tényleg lehet újrakezdeni egy ilyen árulás után? Vagy örökre ott marad bennem ez a seb?

Ti mit tennétek az én helyemben? Lehet még bízni valakiben, aki egyszer már elárult?