Minden nap főzök Gábornak: Mikor elég?

– Zsuzsa, hol vannak a friss tojások? Megmondtam, hogy nem szeretem a tegnapit! – Gábor hangja úgy vágott át a reggeli csendben, mint kés a vajon. Még pizsamában voltam, próbáltam kinyitni a szemem, de már 5:45 volt. Egy újabb nap, amikor nem vagyok elég jó. Felálltam, éreztem a lábaimban a fáradtságot, de automatikusan indultam a konyhába. Ahogy feltörtem a tojásokat a serpenyőbe, azon gondolkodtam: mikor reggeliztem utoljára egyedül, csendben, rohanás és stressz nélkül?

Gábor leült az asztalhoz, a telefonján böngészte a híreket, közben összehúzta a szemöldökét. – Megint túlsütötted a tojást. Tudod, hogy lágyan szeretem. – Valami bennem eltört, de hallgattam. Hozzászoktam már. Évek óta így megy ez – minden reggel friss reggeli, délután rohanás az irodából, hogy még hazaérjek főzni, mielőtt ő megjön a munkából. Ha marad valami előző napról, Gábor csak legyint: – Nem eszem melegített ételt. Az nem egészséges.

Anyám, Ilona gyakran mondja: – Zsuzsa, nem vagy te cseléd! Főzzön magának, ha nem jó neki! – De ő nem tudja, milyen az, amikor minden pillantás és megjegyzés arra emlékeztet: nem vagyok elég jó feleség. Győrben nőttem fel, ott azt tanították: a család szent, a nő tartja össze az otthont. De itt Budapesten, ahol a barátnőim dolgoznak, buliznak és szabadon élnek, úgy érzem magam, mintha egy másik évszázadban ragadtam volna.

Egyik este, miközben hagymát vágtam vacsorához, a fiam, Marci (11) berontott az ajtón és ledobta a táskáját. – Anya, miért kell mindig főznöd? Játszhatnál velem focit ma? – Ránéztem és gombóc nőtt a torkomban. – Most nem lehet, kicsim, apád mindjárt itthon van… – Marci vállat vont és bement a szobájába. Akkor először éreztem igazi dühöt Gábor iránt – nem csak az étel miatt, hanem mindenért, amit elvett tőlem.

Aznap este vacsora közben próbáltam beszélni vele. – Gábor, tudod milyen nehéz minden nap újra főzni? Néha ehetnénk maradékot vagy rendelhetnénk pizzát… – Úgy nézett rám, mintha valami szentségtörést mondtam volna. – Zsuzsa, te háziasszony vagy. Ez a dolgod. Ha nem tudsz frisset főzni, akkor mit csinálsz egész nap? – Éreztem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe, de nem sírtam előtte. Felálltam és bementem a fürdőszobába.

A tükörben néztem magam: karikás szemek, fáradt tekintet, összefogott haj. Eszembe jutott az a nap, amikor Gáborral megismerkedtünk egyetemi bulin Szegeden. Sármos volt és vicces; világot ígért nekem. Most… most csak árnyéka voltam annak a lánynak.

A következő napokban próbáltam beszélgetni a barátnőmmel, Annával az irodából. – Zsuzsa, határokat kell húznod! Nem gyerek ő! – mondta nekem kávészünetben. – Tudom… de félek mi lesz, ha nemet mondok neki. Félek hogy elmegy vagy még jobban megvet majd. – Anna megölelt: – És ha így maradsz még tíz évig? Boldogabb leszel akkor?

Egy szombaton eldöntöttem: próbára teszem Gábort. Direkt nem főztem ebédet; elővettem tegnapi babfőzeléket és kitálaltam az asztalra. Amikor hazaért és meglátta a melegített babot, elvörösödött az arca. – Ez mi? Nehéz lett volna valami újat főzni? Beteg vagy? – Marci ott ült mellettünk és tágra nyílt szemekkel nézett ránk.

Akkor először kiabáltam: – Elég volt! Nem vagyok a szolgád! Ha nem tetszik – főzz magadnak! – Olyan csend lett utána, amilyenre nem számítottam. Gábor felállt és becsapta az ajtót. Marci átölelt: – Anya, szeretlek. Gyere focizzunk!

Aznap este nem főztem vacsorát. Évek óta először ültem ki Marcival az erkélyre és néztük a naplementét. Egyszerre éreztem megkönnyebbülést és félelmet – mi lesz ha Gábor elmegy? Mi lesz ha egyedül maradok?

A következő napokban feszült volt a légkör otthon. Gábor hallgatott, én is hallgattam. De nem engedtem: akkor főztem és azt főztem, amit én akartam. Marci boldogabb volt mint valaha.

Egy nap Gábor korábban ért haza munkából. Leült az asztalhoz és halkan mondta: – Lehet hogy túl szigorú voltam… Nem tudtam hogy ennyire fáj neked ez az egész. Ránéztem és hosszú idő után először reményt éreztem.

De tudom: semmi sem oldódik meg egyik napról a másikra. Még mindig küzdök azokkal a félelmekkel és beidegződésekkel amiket gyerekkoromban belém neveltek – hogy tökéletes nőnek és anyának kell lennem.

Néha elgondolkodom: vajon hány nő él így Magyarországon – mások elvárásai és saját vágyai között őrlődve? Mikor mondjuk végre ki: elég volt?