Soha nem mentünk el együtt a moziba, ugye? – Egy magyar élet története a döntések súlya alatt
– Szia. Soha nem mentünk el együtt a moziba, ugye? – kérdezte Anna, miközben a konyhaasztalnál ültem, és a kezem remegett a bögrém körül. A hangja halkan, szinte szemrehányóan csengett, mintha csak most döbbent volna rá valamire, amit én már évek óta cipelek magamban.
A konyhában állt, hátat fordítva nekem, és a mosogatóban matatott. A reggeli fény beszűrődött a panelablakon, és megvilágította az arcát – azt az arcot, amit annyiszor elképzeltem más helyeken, más élethelyzetekben.
– Nem – feleltem halkan. – Pedig egyszer majdnem…
Aztán elhallgattam. Mert tudtam: az a „majdnem” egész életemet meghatározta.
Tizenhét éves voltam, amikor először megfogtam Anna kezét a szolnoki Tisza-parton. Akkor még azt hittem, hogy minden lehetséges. Hogy csak akarni kell, és minden sikerül. Anna nevetett, én pedig azt mondtam neki: – Ha felvesznek minket Pestre, minden hétvégén moziba megyünk majd.
– Sosem lesz rá pénzünk – vágta rá Anna, de közben mosolygott. – Majd veszünk egy zacskó pattogatott kukoricát a sarki kisboltban, aztán beülünk a parkba.
Akkor még nem tudtam, hogy mennyire igaza lesz.
A családom mindig is azt várta tőlem, hogy maradjak otthon. Apám szerint a főváros csak elveszi az ember eszét. Anyám sírt, amikor beadtam a jelentkezésemet az ELTE-re. Anna családja viszont mindig is Pestre vágyott – az anyja szerint ott van jövő, ott lehet boldogulni.
A felvételi előtt egy héttel veszekedtünk először igazán komolyan Annával.
– Te tényleg el akarsz menni innen? – kérdezte.
– Igen. Nem akarok egész életemben egy húsboltban dolgozni, mint apám! – kiabáltam vissza.
– És én? Én hova tartozom ebben az egészben? – kérdezte könnyes szemmel.
– Veled akarok lenni! De nem itt! – mondtam, de már akkor tudtam: egyikünk sem fog engedni.
A felvételi sikerült. Mindkettőnket felvettek Pestre. Anna szülei örültek, az enyémek némán szenvedtek. Az utolsó nyári estén a Tisza-parton ültünk, és Anna azt mondta:
– Holnap elmegyek anyámmal albérletet nézni. Te is jössz?
– Nem tudom… Apám azt mondta, ha elmegyek, ne számítsak semmire tőlük.
Anna csak nézett rám. – Akkor most mi lesz?
Nem tudtam válaszolni. Csak ültem ott némán.
Másnap reggel Anna elment Pestre az anyjával. Én otthon maradtam. Apám rám nézett az ebédlőasztal fölött:
– Fiam, ha most elmész, soha többet ne gyere vissza pénzért!
Anyám sírt a konyhában. A húgom rám se nézett.
Aznap este Anna felhívott:
– Jössz holnap? Megnéztünk egy kis lakást Zuglóban. Két szoba, világos, közel a villamoshoz…
– Nem tudom… – suttogtam.
– Ha szeretsz, jössz! – mondta halkan.
De én nem mentem. Féltem. Féltem attól, hogy cserbenhagyom a családomat. Féltem attól is, hogy Annát elveszítem. És végül mindkettő megtörtént.
Anna szeptemberben beköltözött Pestre egy másik lánnyal. Én maradtam Szolnokon. Felvettek ugyan az egyetemre, de nem volt pénzem albérletre. Apám nem engedett el dolgozni nyáron – szerinte „az egyetem majd vár”.
Ősszel Anna már ritkán hívott. Egyre többször mondta le a találkozókat.
– Sokat kell tanulnom…
– A kollégiumban buli lesz…
– Majd jövő héten…
Egy este aztán felhívott:
– Találkoznunk kellene.
A Tisza-parton várt rám. Hideg volt már, a kabátom gallérjába bújtam.
– Szeretlek – mondta Anna –, de nem tudok rád várni örökké.
– Értem…
– Találtam valakit… Nem úgy… Csak… Nem akarok egyedül lenni ebben a városban.
Nem szóltam semmit. Csak bólintottam.
Aznap este apám azt mondta:
– Látod? Ezért nem szabad bízni senkiben!
Anyám csendben sírt a szobájában.
Évek teltek el így. Dolgoztam apám boltjában, közben levelezőre jártam főiskolára. Anna néha írt: „Jól vagyok”, „Sokat dolgozom”, „Talán egyszer találkozunk”.
Aztán egy nap megtudtam: férjhez ment egy Tamás nevű fiúhoz Pesten. Az anyja büszke volt rá – „az én Annám ügyvéd lett!”
Én pedig harmincévesen még mindig otthon laktam anyámékkal. Apám beteg lett, anyám megöregedett mellettünk.
Egy este anyám rám nézett:
– Fiam, miért nem hozol már haza egy rendes lányt?
– Mert nincs olyan…
– Anna sem volt elég jó?
Nem válaszoltam.
Aztán meghalt apám. Anyám magára maradt velem és a húgommal. A bolt bezárt. Elmentem dolgozni egy budapesti raktárba – végre eljöttem otthonról, de már késő volt mindenhez.
Egy nap összefutottam Annával a Nyugati pályaudvaron. Egy kisfiúval volt – a fia lehetett.
– Szia! – mondta meglepetten.
– Szia…
– Hogy vagy?
– Megvagyok… És te?
– Sietek… Majd írj!
De sosem írtam.
Most itt ülök a konyhában Annával – már nem azzal az Annával, hanem a lányommal, akit róla neveztem el. A feleségem régen elhagyott minket; ő sem bírta tovább ezt az örökös „majdnem”-et az életemben.
Anna rám néz:
– Apa, miért vagy mindig ilyen szomorú?
– Nem vagyok szomorú… Csak néha eszembe jutnak dolgok.
– Például?
– Például az, hogy soha nem mentem el moziba Annával…
A lányom nem érti ezt az egészet. Ő már más világban él: Budapesten tanul, önálló lakásban lakik albérletben két barátnőjével; néha hazajön hétvégére mosni vagy enni valami rendeset.
Nézem őt: bátorabb nálam, önállóbb nálam. Talán neki sikerül majd mindaz, ami nekem nem ment.
De néha még mindig azon gondolkodom: ha akkor bátrabb vagyok… Ha akkor nemet mondok apámnak… Ha akkor elmegyek Annával albérletet keresni… Vajon most boldogabb lennék? Vagy csak ugyanígy ülnék egy másik konyhában valahol Pesten?
Ti mit gondoltok? Tényleg csak egy döntésen múlik minden? Vagy Magyarországon mindig valaki más dönt helyettünk?