Eltűnt férjem árnyékában – Egy év magány és egy képeslap Görögországból

– Ne mondd, hogy megint ezzel jössz, Gábor! – kiáltottam, miközben a konyhaasztalra csaptam. A bögrém megremegett, a tea kiömlött a terítőre. Gábor arca sápadt volt, szemei villámokat szórtak. – Nem bírom tovább ezt a fojtogató légkört, Zsuzsa! – vágott vissza. – Mindig csak a hibáimat sorolod, sosem vagy elégedett semmivel.

Aztán hallottam a jól ismert mondatot: – Kimegyek, hogy kiszellőztessem a fejem. – Az ajtó csattant, ahogy már ezerszer korábban is. De aznap valami más volt. Aznap nem jött vissza sem egy óra múlva, sem két óra múlva, sem másnap reggel. A telefonja néma maradt, az üzeneteim olvasatlanul sorakoztak a kijelzőjén. A szekrényben két ing és néhány póló hiányzott. A borotvája is eltűnt.

Az első napokban dühös voltam. „Na tessék, megint megsértődött! Majd visszajön, mint mindig.” De ahogy múltak a napok, a dühöt lassan felváltotta a félelem. Anyám minden este hívott: – Zsuzsa, szóltál már a rendőrségnek? – Igen, anya, szóltam. De mit mondjak nekik? Hogy a férjem megszokásból elment sétálni, csak most valahogy nem talál vissza?

A barátnőim próbáltak vigasztalni. – Biztosan csak időre van szüksége – mondta Éva. – Talán tényleg el kellett mennie, hogy átgondolja az életét. – De mi van, ha valami baja esett? – kérdeztem vissza remegő hangon.

A munkahelyemen is mindenki tudta már. A kolléganőim suttogtak mögöttem: „Hallottad? Zsuzsa férje eltűnt!” A főnököm egy nap behívott az irodájába: – Ha szabadságra van szüksége, csak szóljon. Tudom, hogy most nehéz.

Az első hónapban minden este végigjártam a környéket. Néztem az utcákat, hátha meglátom Gábort valahol a padon ülni, ahogy régen szokta. Néha azt képzeltem, hogy látom az alakját egy buszmegállóban vagy egy presszó teraszán. De mindig csak idegenek voltak.

Aztán jött az üresség. A lakásban minden Gáborra emlékeztetett: a kávéscsésze, amit mindig elöl hagyott; a könyvek a polcon; az illata a párnán. Egy este összeomlottam. Sírtam, zokogtam, aztán dühösen kidobtam mindent, ami rá emlékeztetett. De másnap reggel visszasírtam mindent.

A családom egyre türelmetlenebb lett. Anyám szerint én vagyok a hibás: – Mindig csak veszekedtetek! Miért nem tudtál kedvesebb lenni vele? Apám csak hallgatott, de a tekintete mindent elárult: csalódott bennem.

Egy év telt el így. Egy év magányban, bűntudatban és reménytelenségben. Már kezdtem elfogadni, hogy Gábor soha nem jön vissza. Már nem néztem meg minden idegen férfit az utcán reménykedve.

Aztán egy nap képeslap érkezett Görögországból. A borítékban csak ennyi állt: „Remélem, boldog vagy.” Aláírás: Gábor.

A kezem remegett, amikor olvastam. Először dühös lettem: „Hogy lehet ilyen önző? Egy évig semmi hír, most meg ennyi?” Aztán sírni kezdtem. Vajon tényleg boldog vagyok nélküle? Vajon ő boldog ott valahol?

Aznap este leültem anyámmal vacsorázni. – Megjött tőle egy képeslap – mondtam halkan. Anyám letette a villát. – És mit írt? – Csak annyit: reméli, hogy boldog vagyok.

– És az vagy? – kérdezte anyám.

Nem tudtam válaszolni.

Azóta minden nap ezen gondolkodom: lehet-e boldog az ember úgy, hogy közben bűntudatot cipel magával? Vajon tényleg én rontottam el mindent? Vagy Gábor is hibás volt?

Néha azon kapom magam, hogy újrakezdenék mindent vele – de aztán eszembe jutnak a régi veszekedések, a kimondatlan szavak és a soha be nem gyógyuló sebek.

Most itt ülök egyedül ebben a csendes lakásban, és csak egy kérdés motoszkál bennem:

„Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen eltűnést? Vagy inkább tovább kell lépni?”