Eltávolodás: Amikor a lányaim kicsúsznak a kezeim közül a válás után

– Apa, nem akarok most hozzád menni! – csattant fel Anna hangja a telefonban, és én csak némán szorítottam a kagylót. A szívem összeszorult, mintha valaki ököllel ütötte volna meg. Az asztalon ott hevert a két bögre kakaó, amit reggel óta készítgettem, hátha mégis átjönnek. De csak a csend maradt, meg az üres lakás.

A válás után minden megváltozott. Régen, amikor még együtt éltünk, minden este együtt vacsoráztunk: Anna mindig a kedvenc paradicsomlevesét kérte, Lilla pedig csak akkor volt hajlandó megenni a rántott húst, ha én szeleteltem fel neki. Most meg… most már csak hétvégenként láthatnám őket, de egyre többször mondanak nemet. Az anyjuk, Judit, mindig azt mondja: „Majd ha akarnak, mennek.” De én érzem, hogy valami elromlott közöttünk.

A múlt héten is próbáltam beszélni Annával. Tizenhárom éves lett, kamaszodik, és már nem akar velem beszélgetni. – Apa, te ezt úgysem érted – mondta, amikor megkérdeztem, mi bántja. Lilla, a kisebbik, még csak kilenc éves, de ő is egyre zárkózottabb. Amikor nálam vannak, csak a telefonjukat nyomkodják. Próbálok programokat szervezni: elvinném őket a Margitszigetre biciklizni vagy moziba, de mindig kifogást találnak.

Egyik este felhívtam Juditot. – Nem tudom, mit csináljak – mondtam neki kétségbeesetten. – A lányok nem akarnak velem lenni. – Judit hangja hideg volt: – Talán gondolkodtál volna ezen előbb is. Nem én választottam ezt az utat.

A szavak úgy vágtak belém, mint a kés. Igen, én kértem a válást. De nem gondoltam volna, hogy ennyire fájni fog. Hogy elveszítem a lányaimat is.

Az egyik vasárnap reggel Lilla mégis átjött. Csendben ült az asztalnál, kanalazta a kakaót. Próbáltam beszélgetni vele.
– Hogy vagy, kicsim?
– Jó…
– Mi újság az iskolában?
– Semmi.

Aztán hirtelen letette a kanalat.
– Apa, miért nem laksz már velünk?

A kérdés úgy ért, mint egy pofon. Mit mondhatnék egy kilencévesnek? Hogy felnőttként is lehet hibázni? Hogy néha két ember már nem tud együtt élni? Csak annyit mondtam:
– Néha az emberek külön utakon járnak, de attól még ugyanúgy szeretlek titeket.

Lilla csak bólintott, aztán visszafordult a telefonjához.

Azóta minden nap azon gondolkodom: mit rontottam el? Miért nem tudok közelebb kerülni hozzájuk? Próbáltam mindent: ajándékokat vettem nekik, közös programokat szerveztem, de mintha falba ütköznék. Az anyjuk új párja is ott van már az életükben – Gábor –, aki fiatalabb nálam és mindig vicces történeteket mesél nekik. Néha hallom Annát nevetni a háttérben, amikor telefonálok vele. Olyankor összeszorul a szívem.

A családban sem könnyű. Anyám mindig azt mondja: – Fiam, harcolj értük! – De hogyan harcoljak? A bíróság kimondta: kéthetente láthatom őket. A többi időben csak reménykedhetek, hogy nem felejtenek el teljesen.

Egyik este Lilla rajzot hagyott az asztalomon: egy házat rajzolt három emberrel – anya, Anna és ő maga –, én pedig csak egy kis alak voltam az udvaron kívül. Néztem a rajzot és sírtam. Felnőtt férfi vagyok, de mégis… úgy éreztem magam, mint egy kisgyerek.

A munkahelyemen is észrevették rajtam a változást. Péter kollégám egyszer félrehívott:
– Minden rendben otthon?
Csak vállat vontam.
– Tudod… nekem is elváltak a szüleim – mondta halkan. – Évekig haragudtam apámra. De most már bánom. Próbálj türelmes lenni velük.

Türelmes vagyok. De meddig lehet várni? Minden este üresen állnak az ágyak a gyerekszobában. A játékok porosodnak, a könyvek érintetlenek maradnak.

Karácsonykor végre együtt voltunk mindhárman. Megpróbáltam meghitt hangulatot teremteni: feldíszítettem a fát, sütöttem mézeskalácsot. Anna azonban egész este csak az anyjával csetelt. Lilla pedig Gáborról mesélt: „Ő olyan vicces! Mindig játszik velünk!”

Éreztem magamban a féltékenységet és a dühöt is – de tudtam, hogy nem mutathatom ki előttük. Csak mosolyogtam és bólogattam.

Az ünnepek után Annától kaptam egy üzenetet:
„Apa, ne haragudj, de most inkább anyával lennék.”

Napokig nem tudtam aludni utána. Vajon tényleg ennyire rossz apa vagyok? Vagy csak túl nagyok az árnyékok a múltból?

Egy este aztán leültem írni nekik egy levelet:
„Drága Anna és Lilla! Tudom, hogy most nehéz mindannyiunknak. Szeretném, ha tudnátok: mindig itt leszek nektek. Bármi történjen is, ti vagytok a legfontosabbak az életemben.”

Nem tudom, elolvassák-e valaha ezt a levelet. De remélem, egyszer majd újra közel kerülhetünk egymáshoz.

Vajon lehet még igazi kapcsolatot építeni, ha a múlt árnyai minden nap velünk élnek? Vagy örökre elveszítettem őket?