„Ne engedj be egyedülálló barátnőt a küszöbön túlra” – Anyám hangja és az én magányom

„Anna, ne engedj be egyedülálló barátnőt a küszöbön túlra!” – anyám hangja még most is ott visszhangzik a fejemben, miközben Katát nézem, ahogy az előszobában álldogál, kezében egy csokor orgonával. A fiam, Marci épp most alszik el a szomszéd szobában, én pedig érzem, ahogy a gyomrom összeszorul. Kata mosolyog, de a mosolya mostanában már nem ugyanaz. Mintha valami árnyék vetülne rá.

– Bejöhetek? – kérdezi halkan.

Bólintok, de közben eszembe jut anyám régi mondása. Gyerekkoromban mindig azt mondta: „Az egyedülálló nők bajt hoznak egy családba. Különösen, ha fiatalok és szépek.” Akkor csak legyintettem rá. Most viszont, hogy anya lettem, észrevettem magamon valamit, amitől megijedtem: gyanakvó lettem. Főleg Katával szemben.

Kata mindig is szabad lélek volt. Sosem akart férjhez menni, mindig utazott, új embereket ismert meg. Én viszont letelepedtem, férjhez mentem Gáborhoz, és most itt vagyok egy pici babával. Az életünk teljesen más irányt vett. Régen minden titkomat megosztottam vele. Most viszont…

– Hogy vagy? – kérdezi Kata, miközben leteszi az orgonát az asztalra.

– Fáradtan – válaszolom. – Marci egész éjjel sírt.

– Segítsek valamiben? – ajánlja fel.

Elutasítom. Nem akarom, hogy bemenjen Marcihoz. Nem akarom, hogy túl közel kerüljön hozzánk. És nem tudom megmagyarázni magamnak sem, miért érzem így. Csak ott van bennem az anyám hangja.

Kata észreveszi a távolságtartásomat. Egy pillanatra elhallgat, majd megszólal:

– Anna… valami baj van? Az utóbbi időben olyan furcsa vagy velem.

A torkomban gombóc keletkezik. Nem akarom megbántani őt, de nem tudom elmondani neki az igazat sem. Hogy félek tőle. Hogy félek attól, hogy elveszíthetem Gábort vagy Marcit miatta – pedig semmi okom nincs rá.

– Csak fáradt vagyok – hazudom.

Kata bólint, de látom rajta, hogy nem hiszi el. A beszélgetésünk döcögős lesz, minden szó nehéz. Amikor elmegy, megkönnyebbülést érzek – és bűntudatot is.

Este Gábor hazaér a munkából. Megkérdezi:

– Itt volt Kata?

– Igen – mondom röviden.

– Miért nem maradt tovább? Régen órákig beszélgettetek.

Nem válaszolok. Gábor nem érti ezt az egészet. Ő mindig kedvelte Katát. Néha még túl kedves is vele – legalábbis én így érzem mostanában. És ez csak olaj a tűzre bennem.

Az éjszaka közepén Marci sírására ébredek. Miközben ringatom őt a sötétben, anyám szavai újra visszhangzanak bennem: „Ne engedj be egyedülálló barátnőt a küszöbön túlra.” Vajon tényleg igaz ez? Vagy csak én vagyok ennyire bizonytalan?

A következő hetekben egyre ritkábban találkozom Katával. Ő próbálkozik: üzeneteket ír, hívogat. Én mindig találok kifogást: Marci beteg lett, sok a dolgom otthon, Gábor túlterhelt… Egyik este azonban váratlanul felhív.

– Anna, beszélnünk kell – mondja határozottan.

– Most nem alkalmas…

– Kérlek! – szinte könyörög.

Beleegyezem. Átjön hozzánk. Amikor belép az ajtón, látom rajta az elhatározást.

– Mi történt veled? – kérdezi remegő hangon. – Miért zárod ki az életedből azt az embert, aki mindig melletted állt?

Nem tudok válaszolni. Csak állok ott némán.

– Tudod mit? – folytatja Kata. – Ha azt hiszed, hogy veszélyt jelentek rád vagy a családodra… akkor inkább elmegyek. De legalább mondd meg az igazat!

A könnyeim kibuggyannak. Elmondom neki mindent: anyám régi mondását, a félelmeimet, a bizonytalanságomat Gáborral kapcsolatban… mindent.

Kata először döbbenten hallgat. Aztán lassan megszólal:

– Anna… én soha nem akartam elvenni tőled semmit. Te voltál az egyetlen biztos pont az életemben. Most úgy érzem, elveszítettelek.

A szavai úgy hasítanak belém, mint egy kés. Rájövök: nem őt kellett volna kizárnom az életemből, hanem a saját félelmeimet kellett volna legyőznöm.

Kata elmegy azon az estén. Azóta nem keresett. Az üresség maradt utána – és anyám hangja még mindig ott zúg bennem.

Most itt ülök Marci ágya mellett, és azon gondolkodom: vajon hány barátságot tett már tönkre egy ilyen régi mondás? Hányan félünk attól, hogy elveszítünk valamit – miközben pont ezzel veszítjük el azt, ami igazán számít?

Ti mit gondoltok? Meg lehet bízni valaha igazán valakiben – vagy mindannyiunkban ott élnek ezek a kimondatlan félelmek?