Amikor Senki Sem Jött Értem: Egy Budapesti Kórházi Ágyon

– Mikor jönnek már értem? – kérdeztem halkan, miközben az ablakon át bámultam a szürke budapesti eget. A nővér, Kovács Éva, csak egy pillanatra nézett rám, majd gyorsan elfordította a tekintetét. – Biztosan mindjárt itt lesznek, Dániel – mondta, de a hangjában ott bujkált a bizonytalanság.

A nevem Dániel, 47 éves vagyok, és három hete fekszem a Szent János Kórház neurológiai osztályán. Egy reggel arra ébredtem, hogy nem mozdul a bal oldalam. Azt hittem, csak elaludtam a karomat, de a diagnózis: agyvérzés. Azóta minden napom ugyanúgy telt: gyógytorna, csendes várakozás, és az a remény, hogy egyszer majd újra normális életet élhetek. Ma viszont más volt. Ma hazaengedtek volna.

Az orvosok már reggel közölték: „Dániel úr, ma végre hazamehet.” Felhívtam az öcsémet, Gábort, de csak a hangposta jelentkezett. Az anyámnak is írtam egy üzenetet: „Ma hazaengednek. Tudnál értem jönni?” Nem válaszolt. A feleségemmel, Zsuzsával két éve külön élünk. A lányom, Anna most érettségizik; azt mondta, nagyon elfoglalt.

Ahogy telt az idő, egyre jobban szorított a mellkasom. A nővér többször is benézett hozzám. – Még mindig nem jöttek? – kérdezte végül együttérzően.
– Nem – feleltem halkan. – Talán elfelejtettek.

A szobatársam, Lajos bácsi, aki már túl volt három infarktuson és két váláson, csak legyintett.
– Fiam, ne vedd magadra! Az emberek ma már csak magukkal törődnek. Régen minden más volt. Akkoriban egy család összetartott.

De én nem tudtam ilyen könnyen elengedni a dolgot. Vajon mit rontottam el? Miért nem vagyok fontos senkinek? Eszembe jutottak a régi karácsonyok, amikor még együtt ültünk az asztalnál, és mindenki nevetett. Akkor még hittem abban, hogy a szeretet mindent legyőz.

Aztán jött a munkahelyi stressz, az állandó túlórák az Országos Mentőszolgálatnál. Zsuzsa panaszkodott, hogy sosem vagyok otthon. Anna is egyre zárkózottabb lett. Gáborral is összevesztünk apánk hagyatékán. Anyám pedig mindig azt mondta: „Majd ha idősebb leszel, megérted.”

Most itt ülök egy kórházi ágyon, és azon gondolkodom: vajon tényleg megértettem-e bármit is? Vagy csak sodródtam az élettel?

Kopogtak az ajtón. Éva nővér lépett be.
– Dániel, beszéltem a családoddal telefonon. Azt mondták, most nem tudnak érted jönni. De ha szeretné, rendelhetek egy taxit.

A torkomban gombóc nőtt. – Nem kell taxi – mondtam dacosan. – Megvárom őket.

De tudtam, hogy senki sem fog jönni.

Az este lassan ráborult Budapestre. A folyosón csend volt; csak néha hallatszott be egy-egy beteg panaszos sóhaja vagy egy nővér sietős lépteinek zaja. Lassan összepakoltam a kevés holmimat: egy kopott könyvet, egy fényképet Annáról és egy régi levelet Zsuzsától.

Aztán egyszer csak megszólalt a telefonom. Anna írt: „Apa, ne haragudj! Nagyon szeretlek, de most tényleg nem tudok menni. Majd hétvégén találkozunk?”

Először dühös lettem. Hát ennyit érek? Egy hétvégi találkozást?

De aztán rájöttem: talán én sem voltam ott mindig nekik. Talán én is csak hétvégékre tartogattam magam.

Lassan felálltam az ágyból. A bal lábam még remegett, de valahogy sikerült elindulnom a folyosón lefelé. Az ügyeletes portás rám nézett:
– Hova megy ilyen későn?
– Haza – feleltem halkan.
– Egyedül?
– Úgy tűnik.

Az utcán hideg szél fújt. A villamos csilingelve suhant el mellettem a Moszkva téren. Néztem az embereket: mind siettek valahová, mindenkinek volt valakije vagy valami dolga.

Éreztem magamban a haragot és a csalódottságot, de valahol mélyen ott volt egy halvány remény is: talán egyszer még újra egymásra találunk.

Otthon üres lakás várt rám. Leültem az ágy szélére és elővettem Anna fényképét.

– Vajon képesek vagyunk-e megbocsátani egymásnak? Vagy örökre elveszítjük azt, ami igazán fontos?

Ti mit gondoltok? Meg lehet még javítani egy családot ennyi év után?