Harminchat év után újra szembejött a múlt – Egy elveszett szerelem története

– Kérem, következő! – szólt ki az asszisztens, de én csak álltam ott, mozdulatlanul, a kezem szinte görcsösen szorította a barna műanyag irattartót. A váróterem levegője fülledt volt, a falakon halványzöld festék, amit már ezer helyen lepattintott az idő. A hátam mögött valaki megmozdult, és ahogy megéreztem a mozdulatot, ösztönösen hátrafordultam. Ott állt ő.

A szívem kihagyott egy ütemet. Az arca – bár ráncok szabdalták, és a haja is őszült már – ismerős volt. Ugyanaz a tekintet, ugyanaz a félmosoly, amit 36 évvel ezelőtt annyira szerettem. László. A fiú, akitől akkor búcsúztam el, amikor még azt hittem, előttem az egész élet.

– Anna? – kérdezte halkan, mintha attól félne, hogy ha kimondja a nevem, eltűnök.

– László… – suttogtam vissza, és hirtelen minden emlék visszatért. A nyári esték a Balaton-parton, amikor titokban találkoztunk, mert az apám sosem engedte volna, hogy egy egyszerű pék fiával járjak. Az első csókunk a régi mozi mögött. És az utolsó veszekedésünk azon az őszi délutánon, amikor apám választás elé állított: vagy ő, vagy László.

Akkor gyáva voltam. Maradtam otthon, segítettem anyámnak a háztartásban, és beletörődtem abba az életbe, amit mások választottak nekem. László pedig eltűnt. Hallottam róla ezt-azt: hogy elköltözött Győrbe, hogy megnősült, hogy gyereke született. Én is férjhez mentem – egy tanárhoz, akit sosem szerettem igazán. Két lányom született, de a házasságom üres volt. A férjem évekkel ezelőtt meghalt rákban. Azóta egyedül élek egy panelban Zuglóban.

Most itt állt előttem László, és én nem tudtam megszólalni.

– Hogy vagy? – kérdezte végül ő törve meg a csendet.

– Hát… – próbáltam mosolyogni –, ahogy látod. Orvoshoz járok.

Nevetett. Ugyanaz a nevetés volt, mint régen.

– Én is – mondta –, már nem vagyunk fiatalok.

A váróterem többi lakója kíváncsian nézett ránk. Egy idős néni odasúgta a mellette ülőnek: „Ezek biztos régóta ismerik egymást.”

– Leülhetek melléd? – kérdezte László.

Bólintottam. Leült mellém, és hirtelen olyan természetesnek tűnt minden. Mintha nem telt volna el az a harminchat év.

– Mi történt veled? – kérdeztem halkan.

– Sok minden – sóhajtott fel. – Dolgoztam, családom lett… De most már egyedül vagyok. A feleségem öt éve meghalt. A fiam Németországban él.

Éreztem, ahogy valami összeszorítja a torkomat.

– És te? – kérdezte vissza.

– Két lányom van – mondtam –, de ők is messze élnek már. Egyedül vagyok.

Csend lett köztünk. Csak a falióra kattogása hallatszott.

– Emlékszel arra az estére a Balatonnál? – kérdezte hirtelen.

– Hogyne emlékeznék – válaszoltam –, sosem felejtettem el.

– Én sem – mondta halkan.

A nevemre szóltak. Felálltam, de mielőtt bementem volna az orvoshoz, László megfogta a kezem.

– Várj meg itt? – kérte.

Bólintottam. Az orvosnál alig tudtam figyelni arra, amit mondott: magas vérnyomás, új gyógyszer… csak Lászlóra gondoltam odakint.

Amikor visszamentem a váróba, ott ült még mindig. Felállt, és azt mondta:

– Sétáljunk egyet?

Kimentünk az utcára. A tavaszi napfény halványan sütött le ránk. László mesélt az életéről: hogyan dolgozott pékként évtizedekig ugyanabban a kis boltban; hogyan vesztette el a feleségét; mennyire hiányzik neki a fia. Én is elmondtam mindent: hogy mennyire magányos vagyok mostanában; hogy néha úgy érzem, az egész életem csak mások elvárásainak megfelelésből állt.

Megálltunk egy padnál a parkban.

– Anna – nézett rám komolyan –, gondoltál rám valaha?

– Minden nap – válaszoltam őszintén.

Hosszú csend következett.

– Szerinted… lehet még valami kettőnk között? – kérdezte végül félénken.

Nem tudtam mit mondani. Félelem és remény keveredett bennem. Vajon lehet-e újrakezdeni ennyi év után? Megbocsáthatom-e magamnak azt az elvesztegetett időt?

Hazafelé menet végig ez járt a fejemben. Otthon leültem az ablak elé és néztem a várost.

Vajon hányan élnek még úgy ebben az országban, mint én? Hányan bánják meg azt, amit fiatalkorukban nem mertek megtenni? És vajon van-e még esélyünk boldognak lenni ennyi év után?