Elküldtem a mostohaanyámat apám halála után – Vajon hibáztam?

– Nem mehetsz csak úgy el, Anna! – kiáltotta rám a nagynéném, miközben a nappali sarkában álltam, a kezem remegett, és a szívem majd’ kiszakadt a mellkasomból. A temetés utáni napon történt mindez, amikor a házban még mindenütt ott lebegett apám illata, és a csendet csak a rokonok suttogása törte meg.

Azt hittem, hogy a gyász lesz a legnehezebb, de tévedtem. A valódi harc csak ezután kezdődött. Apám halála után mindenki rám nézett, mintha én lennék az, aki eldönti, mi lesz a családi házzal. A házzal, ahol felnőttem, ahol anyám emléke még mindig ott élt a falakban – és ahol mostohaanyám, Márta költözött be öt évvel ezelőtt.

Márta sosem volt gonosz, de sosem lett az anyám sem. Mindig tartott köztünk egy láthatatlan fal. Apám szerette őt, ezért én is próbáltam elfogadni, de sosem sikerült igazán. Most pedig ott állt előttem, vörösre sírt szemekkel, és azt mondta: – Anna, nekem nincs hová mennem. Ez most már az én otthonom is.

A szavak úgy csapódtak belém, mint egy hideg zuhany. Hirtelen minden gyerekkori emlék előtört: ahogy anyám főzte a húslevest vasárnaponként, ahogy apám nevetett a kertben, ahogy Márta először lépett be ebbe a házba, és én mennyire utáltam akkor mindent. Most pedig döntenem kellett.

– Sajnálom, Márta – mondtam végül halkan –, de ez a ház apámé volt. Az anyámé. Az én otthonom. Nem tudok veled itt élni.

A rokonok felháborodtak. A nagynéném odalépett hozzám: – Hogy lehetsz ilyen kegyetlen? Márta is elvesztette az urát! Nem gondolsz rá?

De gondoltam. Minden este gondoltam rá. Láttam, ahogy Márta magányosan ül az üres ágy szélén, ahogy próbálja összeszedni magát. De nem tudtam elviselni a gondolatot, hogy továbbra is itt legyen – mintha ezzel végleg kitörölném anyám emlékét ebből a házból.

A döntésem után Márta csendben összepakolt. Nem szólt hozzám többet. Csak egy cetlit hagyott az asztalon: „Remélem egyszer megérted.” A szavak égettek belülről.

A következő hetekben mindenki elfordult tőlem. Az unokatestvéreim nem hívtak fel, a nagynéném csak annyit írt egy üzenetben: „Remélem, egyszer majd megbánod.” Egyedül maradtam a hatalmas házban, ahol minden zugban ott kísértett a múlt.

Éjszakánként nem tudtam aludni. Hallottam apám hangját a fejemben: „Mindig próbálj jót tenni, Anna.” De mi van akkor, ha nem tudom, mi a jó? Ha csak azt érzem, hogy elveszítek mindent és mindenkit?

Egy este aztán becsöngetett hozzám Zsófi, a gyerekkori barátnőm. Leültünk a konyhában, és ő csak annyit kérdezett:

– Miért tetted?

Sokáig hallgattam. Aztán kibukott belőlem minden:

– Mert félek! Félek attól, hogy ha Márta marad, akkor végleg elveszítem anyámat is. Hogy már semmi sem lesz olyan, mint régen. Hogy ebben a házban már sosem érzem magam otthon.

Zsófi megszorította a kezem.

– De lehet, hogy így meg magadat veszíted el – mondta halkan.

Azóta is ezen gondolkodom. Vajon tényleg hibáztam? Tényleg kegyetlen voltam? Vagy csak próbáltam megvédeni azt a keveset, ami még megmaradt nekem?

Most itt ülök az üres nappaliban, és hallgatom az óraketyegést. Néha úgy érzem, bár visszaforgathatnám az időt…

Ti mit tettetek volna a helyemben? Vajon tényleg én vagyok az önző ebben a történetben?