Bátor Nagypapa László: Egy tragikus augusztus 20-i felvonulás hőse

– Ne mozdulj, Zsófi! – kiáltotta nagypapám, László, miközben a tömegben egyre nagyobb lett a zűrzavar. Az augusztus 20-i tűzijátékra gyűltünk össze a Duna-parton, ahogy minden évben. A levegőben érezni lehetett a kürtőskalács és a sült kolbász illatát, a gyerekek nevetése keveredett a hangosbemondó szavaival. De aznap valami más is volt a levegőben: feszültség, amit csak azok éreztek meg igazán, akik már túl sok mindent láttak az életben.

Anyám, Éva, idegesen szorongatta a kezem. – Laci, gyere vissza! – kiáltotta apámnak, aki már előrébb ment, hogy jobb helyet találjon a tűzijátékhoz. Nagypapa csak mosolygott, ahogy mindig: „Ne aggódj, Évikém, minden rendben lesz.” De nem lett.

A tömeg hirtelen megmozdult. Valaki kiabált: „Tűz van!” Egy pillanat alatt pánik tört ki. Emberek futottak, lökdösődtek, gyerekek sírtak. Nagypapa azonnal cselekedett. – Zsófi, bújj mögém! – mondta nekem, és karjával védelmezően maga mögé húzott. A testvérem, Marci is ott volt, rémülten kapaszkodott anyámba.

A következő pillanatban egy égő papírlámpás zuhant le a közelünkben lévő padra. A lángok gyorsan terjedtek. Apám visszafordult, hogy segítsen nekünk, de a tömeg elsodorta. Nagypapa nem habozott: átkarolt minket, és egy közeli fa felé terelt. – Maradjatok itt! – parancsolta szigorúan.

Aztán megláttam egy kislányt, aki egyedül sírt a pad mellett, a lángok közelében. Nagypapa odarohant hozzá. – Ne félj, kicsim! – mondta neki halkan. Felkapta a karjába, és visszafutott hozzánk. A lángok már majdnem elérték őt, de nem törődött vele.

A mentők szirénája végre megszólalt valahol távolabb. Az emberek kezdtek szétszéledni, de mi ott maradtunk összegörnyedve a fa alatt. Nagypapa zihált, arca hamuszürke volt. – Jól vagy? – kérdeztem tőle remegő hangon.

Csak bólintott. – Az a lényeg, hogy ti jól vagytok – suttogta.

Aznap este a kórházban tudtuk meg: nagypapa füstmérgezést kapott és súlyos égési sérülései lettek. Az orvosok mindent megtettek érte, de néhány nappal később elveszítettük őt.

A temetésen az egész család ott volt: unokatestvérek, nagynénik, szomszédok. Mindenki sírt. Anyám zokogva kapaszkodott apámba. Marci némán állt mellettem, arcán könnyek csorogtak.

A családunkban mindig is voltak feszültségek. Apám és nagypapa gyakran vitatkoztak politikáról vagy arról, hogyan kellene nevelni minket. Apám szerint nagypapa túl szigorú volt velünk; nagypapa szerint apám túl engedékeny. De abban a pillanatban mindannyian tudtuk: nagypapa szeretete mindennél erősebb volt.

Azóta minden augusztus 20-án mécsest gyújtunk érte a Duna-parton. Anyám gyakran mondja: „László nélkül már semmi sem ugyanaz.” Apám csendesebb lett; mintha minden szava mögött ott lenne egy kimondatlan bocsánatkérés.

Én pedig minden évben újra átélem azt az estét: a félelmet, a pánikot és azt a pillanatot, amikor nagypapa karjaiban biztonságban éreztem magam.

Vajon mi lett volna velünk nélküle? Vajon képesek vagyunk-e úgy szeretni egymást, ahogy ő szeretett minket? Ti mit tennétek hasonló helyzetben?