A barátság ára – Amikor a legjobb barátnőm elárult
– Miért csináltad ezt velem, Bíborka? – kérdeztem remegő hangon, miközben a konyhaasztalnál ültem, és a kezem görcsösen szorította a kávéscsészét. A lakásban csend volt, csak az eső kopogott az ablakon. Bíborka nem nézett rám, a tekintete a padlót fürkészte.
Tizenöt éve voltunk barátnők. Az általános iskolában ismerkedtünk meg, és azóta mindent együtt csináltunk: együtt sírtunk az első szerelmi csalódásokon, együtt nevettünk a gimnáziumi ballagáson, együtt költöztünk fel Budapestre, amikor mindketten felvételt nyertünk az ELTE-re. Mindig ott voltam neki, amikor az anyja beteg lett, amikor elvesztette az állását, amikor a férje elhagyta. Én adtam neki pénzt, én vigyáztam a gyerekére, én segítettem neki újra talpra állni. Soha nem kértem semmit cserébe.
Most viszont nekem volt szükségem segítségre. Az apám hirtelen meghalt, anyám depresszióba zuhant, én pedig elvesztettem a munkámat egy leépítés miatt. A megtakarításaim elfogytak, és kétségbeesetten próbáltam valakitől kölcsönkérni. Ekkor vettem észre, hogy hiányzik pénz a közös számlánkról, amit még évekkel ezelőtt nyitottunk egy közös vállalkozás miatt – egy kis kézműves boltunk volt a Pozsonyi úton.
Először azt hittem, elnéztem valamit. De aztán megtaláltam a kivonatokat: hónapokon át rendszeresen vette le a pénzt. Először csak kisebb összegeket, aztán egyre többet. A bolt bevételének több mint fele eltűnt. Amikor szembesítettem vele, csak annyit mondott: – Sajnálom, de szükségem volt rá. Azt hittem, majd visszaadom.
A szívem összeszorult. – Hogy tehetted ezt velem? Mindent odaadtam neked! – kiáltottam rá. Bíborka sírni kezdett. – Nem akartalak bántani… csak annyira el voltam keseredve…
Aznap este órákig ültem a sötétben. Visszagondoltam minden közös pillanatunkra: amikor együtt főztünk gulyást a kollégiumban, amikor együtt mentünk Balatonra stoppal, amikor együtt álmodoztunk arról, hogy egyszer lesz egy saját kávézónk. Mindig azt hittem, hogy ő az egyetlen ember az életemben, akiben feltétel nélkül megbízhatok.
A családom sem értette, miért vagyok ennyire összetört. Anyám csak annyit mondott: – Lányom, az emberek néha önzők. De te mindig túl jóhiszemű voltál.
A testvérem, Gergő is próbált vigasztalni: – Ne hagyd magad! Nem érdemli meg a barátságodat.
De én nem tudtam csak úgy elengedni ezt az egészet. Napokig nem mentem ki az utcára. A boltban is mindenki furcsán nézett rám – valaki már hallotta a pletykákat is. Az egyik törzsvásárlónk, Marika néni odasúgta: – Ugye nem igaz, hogy bezártok? Olyan jó volt ide bejönni…
A bolt végül tényleg bezárt. Nem tudtam tovább fenntartani egyedül. Bíborka elköltözött vidékre az anyjához. Egy ideig még próbált írni nekem üzeneteket: „Bocsáss meg!” „Hiányzol!” „Nem tudom visszafizetni most…” De én már nem válaszoltam.
A legrosszabb az volt, hogy mindenki más is gyanakodni kezdett rám: mintha én is benne lettem volna valamiben. A közös barátaink közül többen elfordultak tőlem. Egyedül maradtam Budapesten egy üres lakásban és egy csomó adóssággal.
Egy este aztán felhívott Bíborka anyja. – Kérlek, beszélj vele! Nagyon rosszul van…
Nem tudtam mit mondani. Mit mondhat ilyenkor az ember annak, aki mindent elvett tőle? Megpróbáltam megbocsátani neki magamban, de nem ment könnyen.
Azóta eltelt két év. Új munkám van egy könyvtárban, és lassan újraépítem az életemet. De néha még mindig eszembe jut Bíborka nevetése, ahogy együtt sétáltunk a Margitszigeten vagy ahogy együtt álmodoztunk a jövőről.
Néha azon gondolkodom: vajon tényleg lehet valaha újra bízni valakiben? Vagy örökre elveszítettem ezt a képességet?
Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen árulást? Vagy jobb örökre elengedni azt, aki ennyire megbántott?