Egy vacsora, ami mindent megváltoztatott – Egy este a Kisvendéglőben
– Hol van a gyűrűm? – suttogtam kétségbeesetten, miközben a Kisvendéglő asztala alatt tapogatóztam. A hangom remegett, a szívem a torkomban dobogott. Az egész este úgy indult, mint bármelyik másik péntek: Zsolt, a vőlegényem, asztalt foglalt a város egyik leghangulatosabb éttermében, hogy végre kettesben töltsünk egy estét. De már az első pillanattól éreztem, valami nincs rendben.
– Jól vagy, Anna? – kérdezte Zsolt, miközben idegesen forgatta a borospoharat. – Olyan feszültnek tűnsz.
– Csak… fáradt vagyok – hazudtam. Valójában egész nap egy furcsa előérzet motoszkált bennem. Aztán amikor beléptünk az étterembe, megláttam Évát, az anyósjelöltemet, amint egy sarokasztalnál ül és minket figyel. Azonnal tudtam: ebből baj lesz.
Zsolt is észrevette őt, de csak sóhajtott egyet. – Ne törődj vele, biztos csak véletlenül van itt – mondta halkan. De én ismertem Évát. Ő soha nem csinál semmit véletlenül.
A vacsora elején még próbáltam oldottan viselkedni. A pincér, Laci, régi ismerősöm volt a gimiből, kedvesen mosolygott ránk. – Mit hozhatok inni? – kérdezte.
– Egy üveg vörösbort kérünk – válaszolta Zsolt gyorsan, mintha ezzel el akarná terelni a figyelmet Éváról.
Az étterem zsúfolt volt, minden asztalnál nevetés és beszélgetés folyt. De én csak Éva tekintetét éreztem a hátamon. Aztán egyszer csak odalépett hozzánk.
– Sziasztok, gyerekek! – mondta túl vidáman. – Nem gondoltam volna, hogy pont itt találkozunk!
Zsolt arca elvörösödött. – Szia, anya. Mi most… vacsorázunk.
– Ó, persze! Nem akarlak zavarni titeket – mondta, de már le is ült mellénk. – Csak egy pillanatra.
A levegő megfagyott. Éva rögtön a közepébe vágott: – Anna, beszélhetnénk négyszemközt?
Zsolt tiltakozni próbált, de Éva hajthatatlan volt. Kimentünk az étterem előterébe. Ott aztán kibukott belőle minden:
– Tudom, hogy Zsolt meg akarja kérni a kezed ma este. De gondold át jól! Egy házasság nem játék. És… – itt elcsuklott a hangja – …én nem vagyok biztos benne, hogy készen álltok erre.
Megsemmisülve álltam ott. Visszamentem az asztalhoz, de már semmi sem volt ugyanolyan. Zsolt próbált viccelődni, de láttam rajta is a feszültséget.
A főétel után Zsolt hirtelen letérdelt mellém. Az egész étterem elcsendesedett.
– Anna, hozzám jössz feleségül? – kérdezte remegő hangon.
A könnyeim potyogtak, de mielőtt válaszolhattam volna, észrevettem: a gyűrű nincs nála. Zsolt kétségbeesetten túrta zsebeit.
– Hol van? Itt volt… esküszöm!
Az egész étterem segíteni kezdett keresni. Laci a pult mögött nézett körül, Éva az asztalok alatt kutatott. A vendégek összesúgtak: „Mi történt? Elveszett a gyűrű!”
Végül egy idős bácsi kiáltott fel: – Ez az? – és feltartotta a kis bársonydobozt.
Zsolt hálásan vette vissza tőle, de mire újra letérdelt volna, Éva közbeszólt:
– Biztos vagy benne, fiam? Ez most tényleg jó ötlet?
A csend szinte tapintható volt. Zsolt rám nézett, én pedig csak bólintani tudtam.
– Igen – mondta végül Zsolt határozottan –, biztos vagyok benne.
Felcsendült a taps az étteremben. De én tudtam: ez csak a kezdet volt. Az este hátralévő részében Éva végig fagyosan viselkedett velem. Hazafelé menet Zsolttal összevesztünk: miért nem állt ki mellettem határozottabban? Miért hagyta, hogy az anyja mindent elrontson?
Otthon órákig sírtam. Vajon tényleg készen állok erre? Vajon lehet boldog házasságot építeni úgy, hogy az anyós ennyire ellenzi?
Most itt ülök a sötét szobában és újra meg újra átélem azt az estét. Vajon minden családban ilyen nehéz elfogadni az új tagot? Vagy csak nálunk ilyen bonyolult minden? Ti mit tennétek a helyemben?