Anyám a Gondozóban – Megbocsáthatok-e Magamnak Valaha?

– Ne hagyj itt, fiam! – Anyám hangja még most is visszhangzik a fülemben, ahogy az ajtó lassan becsukódott mögöttem a zuglói gondozó otthonban. A folyosón álltam, kezem remegett, és úgy éreztem, mintha valami visszafordíthatatlan történt volna. A nővér, Katalin, kedvesen rám mosolygott, de a mosoly mögött ott bujkált az együttérzés és a szánalom is. – Ne aggódjon, Zoltán, Éva néni jó kezekben lesz nálunk.

De hogyan ne aggódnék? Hogyan tudnék nyugodtan aludni, amikor az anyám, aki egész életemben mindent megtett értem, most egy idegen helyen fekszik, idegenek között? Aznap este hazamentem az üres lakásba, ahol minden sarkon ott volt az emléke: a konyhában a régi zománcos lábos, amiben mindig húslevest főzött vasárnaponként; a nappaliban a hímzett párna, amit még fiatal korában készített. Leültem az ágy szélére, és először sírtam el magam felnőtt fejjel.

A testvérem, Gábor, már hónapok óta mondogatta: – Zoli, nem bírjuk tovább. Anyu egyre feledékenyebb, múltkor majdnem leégette a lakást. Neked is dolgoznod kell, nekem is családom van. Nem lehet így tovább! – De én mindig halogattam a döntést. Aztán amikor anyu egy este eltévedt a közértből hazafelé jövet, és a rendőrök hozták haza, már nem volt visszaút.

Az első hetekben minden nap bementem hozzá. Próbáltam vidám lenni, meséltem neki az unokákról, de ő csak nézett rám azokkal a nagy barna szemeivel, és azt kérdezte: – Mikor megyünk haza? – Mindig azt mondtam: – Hamarosan, anyu. Most pihenned kell. – De láttam rajta, hogy nem hisz nekem.

Egyik nap Gábor is bejött velem. Anyu akkor már alig evett valamit. – Miért nem vigyáztatok rám jobban? – kérdezte tőlünk halkan. – Mindig azt mondtátok, hogy család vagyunk. Most meg itt vagyok egyedül. – Gábor lesütötte a szemét, én pedig csak szorítottam a kezét.

A családi ebédek is megváltoztak. A feleségem, Judit próbált mindent ugyanúgy csinálni: húsleves, rántott hús, krumplipüré. De valahogy minden ízetlen lett nélküle. Az unokák is csendesebbek voltak. Egyik vasárnap Anna lányom odasúgta nekem: – Apa, mikor jön haza nagyi? Hiányzik nekem. – Nem tudtam mit mondani.

A munkahelyemen is egyre nehezebben koncentráltam. Egyik nap főnököm, András félrehívott: – Zoli, minden rendben otthon? Mostanában mintha máshol járnál fejben. – Csak bólintottam. Hogy mondhattam volna el neki azt a gyötrő bűntudatot, ami minden nap velem volt?

Egy este aztán felhívott Katalin nővér: – Zoltán úr, Éva néni ma nagyon levert volt. Talán jó lenne, ha holnap meglátogatná. – Másnap szabadságot vettem ki és bementem hozzá. Anyu az ablaknál ült és nézte a kertet. Leültem mellé.

– Emlékszel még arra a nyárra Balatonon? – kérdeztem tőle halkan.
– Persze – mosolygott halványan –, te akkor tanultál úszni. Majdnem belefulladtál a sekély vízbe is.
– Mindig vigyáztál rám – mondtam elcsukló hangon.
– Most te vigyázol rám? – nézett rám kérdőn.
Nem tudtam válaszolni.

Az idő telt. Anyu egyre gyengébb lett. Egyik este Gábor felhívott: – Zoli, szerinted jól döntöttünk? Néha úgy érzem, cserbenhagytuk őt.
– Nem tudom – suttogtam –, talán csak magunkat akartuk megkímélni.

A temetés után hetekig nem mentem ki a temetőbe. Nem tudtam szembenézni vele. Judit próbált vigasztalni: – Mindent megtettél érte. Nem lehetett volna otthon ápolni ilyen állapotban.
De én csak azt éreztem: elárultam őt.

Most itt ülök a régi lakásában, ahol minden tárgy az ő életéről mesél. Nézem a fényképeket: fiatal lányként a Margitszigeten; apámmal az esküvőjükön; velem és Gáborral egy régi karácsonyon. Vajon tényleg mindent megtettem érte? Vagy csak menekültem a felelősség elől?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet valaha bocsátani magunknak egy ilyen döntést?