Az árnyék köztünk: Egy barátság határán

– Már megint elfogyott nálatok a cukor, Mária? – kérdeztem, miközben az ajtóban álltam, és próbáltam elrejteni az arcomon átfutó bosszúságot.

– Tudod, hogy nálunk mindig történik valami – nevetett fel Mária, de a hangjában ott bujkált valami követelőző. – Csak egy kis kanálnyit adj, holnap visszahozom!

Nem először fordult elő. Az utóbbi hónapokban Mária egyre gyakrabban kopogtatott be hozzánk: hol lisztet, hol tojást, hol egy kis tejfölt kért. Eleinte nem zavart, hiszen a gyerekeink, Peti és Gergő, elválaszthatatlanok voltak. De ahogy múlt az idő, a kérések egyre furcsábbak lettek. Egyik este például azt kérte, hadd használja a mosógépünket, mert náluk elromlott. Máskor meg azt szerette volna, hogy vigyem el Gergőt az iskolába, mert ő késésben van.

A férjem, Laci csak legyintett.

– Ne csinálj belőle ügyet, Zsuzsa! – mondta. – Ez csak szomszédság. Majd visszaadja.

De én éreztem, hogy valami nem stimmel. Egyre inkább úgy éreztem magam, mintha Mária kihasználna. Minden alkalommal, amikor becsöngetett, összeszorult a gyomrom. Vajon most mit akar? Vajon meddig mehet el?

Egyik este, amikor épp vacsoráztunk, újra megszólalt a csengő. Peti felugrott:

– Biztos Gergő az! – kiáltotta.

De nem Gergő volt. Mária állt ott, kezében egy üres edénnyel.

– Zsuzsa, lenne egy nagy kérésem… – kezdte.

– Mi lenne az? – kérdeztem fáradtan.

– Tudnál kölcsönadni egy kis olajat? És… ha már itt vagyok… van egy kis maradék levesed? Ma sem volt időm főzni.

A hangom remegett:

– Mária, tudod, hogy szívesen segítek… de most tényleg nincs több levesem.

Láttam rajta a sértettséget. Egy pillanatra csend lett köztünk. Aztán vállat vont és elment.

Aznap este sokáig forgolódtam az ágyban. Vajon én vagyok túl érzékeny? Vagy tényleg átlépte a határt? Másnap reggel a játszótéren összefutottam Évával, a másik szomszéddal.

– Nálad is folyton kér valamit Mária? – kérdezte halkan.

Megkönnyebbültem. Nem csak én érzem így! De mit lehet tenni? A gyerekeink barátok. Ha összeveszünk, Peti szenvedi meg legjobban.

A következő héten Mária már nemcsak hozzám jött át. Láttam, ahogy Évához is becsöngetett. Egyik délután Éva átjött hozzám teázni.

– Szerinted szóljunk neki? – kérdezte.

– Nem tudom – sóhajtottam. – Félek, hogy megsértődik. És akkor mi lesz a fiúkkal?

Aznap este Laci is komolyabb hangot ütött meg:

– Zsuzsa, nem hagyhatod, hogy így kihasználjanak! Meg kell húznod a határt.

De hogyan mondjam el Máriának úgy, hogy ne bántsam meg? Hogy ne legyen belőle harag? Napokig gyűjtöttem a bátorságot. Végül egy péntek délután becsöngetett hozzám – ezúttal csak beszélgetni akart.

Leültünk a konyhában. A kezem remegett a bögrém körül.

– Mária… szeretnék valamit megbeszélni veled – kezdtem halkan.

– Persze! Mi történt? – nézett rám nagy szemekkel.

– Az utóbbi időben úgy érzem… talán túl sokat kérsz tőlem. Néha nehéz nekem is mindent megoldani…

Mária arca elkomorult.

– Azt hittem, barátok vagyunk – mondta sértetten. – Én mindig segítettem neked is!

– Tudom… és hálás vagyok érte. De néha úgy érzem, mintha csak akkor keresnél, ha szükséged van valamire…

Csend lett. A konyha órája kattogott csak.

– Sajnálom – mondta végül halkan. – Nem vettem észre… Csak annyira nehéz most minden…

Megszántam őt. De tudtam: ha most nem húzom meg a határt, sosem lesz vége ennek az örökös adok-kapoknak.

A következő napokban Mária visszahúzódott. A fiúk továbbra is együtt játszottak, de köztünk valami megtört. A közösségben is érezhető volt a feszültség: néhányan engem hibáztattak, mások titokban helyeseltek.

Egy este Peti odajött hozzám:

– Anya, miért nem jön át mostanában Gergő anyukája?

Megsimogattam a fejét.

– Néha az embereknek idő kell ahhoz, hogy átgondolják a dolgokat…

Most itt ülök az ablakban és nézem a játszóteret. Vajon jól tettem? Hol húzódik a határ segítőkészség és önfeladás között? Ti mit tettetek volna a helyemben?