„Azóta Minden Nap Felhívnak a Gyerekeim, Hogy Hogy Vagyok” – De Vajon Őszinte Ez?
– Anya, ugye jól vagy? – kérdezi Zsuzsi a telefonban, miközben a háttérben hallom, ahogy a kisunokám, Marci valamit kiabál.
– Jól vagyok, kicsim – válaszolom automatikusan, de a hangom remeg. Aztán csend. Zsuzsi nem kérdez többet, csak gyorsan elhadarja: – Majd hívunk holnap is! – és már bontja is a vonalat.
Leteszem a telefont, és nézem a régi családi fotókat a polcon. Ott vagyunk mind: én, a három gyerekem – Zsuzsi, Gergő és Kata –, meg az apjuk, Laci. Azóta már húsz éve elment. Egyedül maradtam velük, amikor még mind kicsik voltak. Akkoriban minden napért meg kellett küzdenem: reggelente korán keltem, hogy megfőzzem a kakaót, aztán rohantam dolgozni a varrodába. Este fáradtan estem haza, de mindig volt egy ölelés, egy puszi, egy közös meseolvasás.
Most pedig… most csak a csend maradt. A gyerekeim felnőttek, mindhárman Budapesten élnek. Ritkán jönnek haza Szigetvárra. Az utóbbi időben viszont valami furcsa történt: mintha hirtelen mindennap eszükbe jutnék. Minden reggel felhív valamelyikük. Először örültem neki – végre törődnek velem! De aztán egyre inkább úgy éreztem, hogy ezek a beszélgetések üresek. Mintha csak kipipálnának egy feladatot.
Egyik este Gergő hívott:
– Szia, anya! Ugye nem felejtetted el bevenni a gyógyszereidet? – kérdezte.
– Nem felejtettem el – mondtam kissé ingerülten. – Miért kérdezed ezt minden nap?
– Csak aggódunk érted – válaszolta gyorsan.
De hallottam a hangján, hogy valami nincs rendben. Mintha nem is engem hallgatna igazán.
Másnap Kata jött át váratlanul. Ritka alkalom! Hoztam neki almás pitét, amit mindig szeretett.
– Anya, beszélhetnénk valamiről? – kezdte óvatosan.
– Persze, mondd csak!
– Tudod… mostanában sokat gondolkodtunk Zsuzsival és Gergővel… hogy mi lesz majd veled… ha már nem tudod ellátni magad. Talán jó lenne, ha megbeszélnénk az örökséget is. Tudod, hogy minden rendben legyen.
A pite megakadt a torkomon. Hirtelen minden világossá vált: ezért ez a nagy törődés? Az örökség miatt? A ház miatt, amit Laci után kaptunk? Az apró nyaraló miatt Balatonmáriafürdőn?
– Kata… te tényleg csak ezért jöttél át? – kérdeztem halkan.
– Nem! Dehogyis! Csak… tudod, jobb előre tisztázni mindent – mentegetőzött.
De már nem hittem neki. Aznap este órákig forgolódtam az ágyban. Eszembe jutottak azok az évek, amikor mindent feláldoztam értük: sosem vettem magamnak új ruhát, csak nekik. Mindig nekik főztem a legfinomabbakat, még akkor is, ha nekem már nem jutott hús a pörköltből. És most? Most csak egy öregasszony vagyok nekik, akinek van valamije.
A következő héten Zsuzsi is átjött. Láttam rajta az idegességet.
– Anya… beszélhetnénk valamiről? – kezdte ő is ugyanazzal a mondattal.
– Már tudom miről van szó – vágtam közbe keserűen. – Az örökségről akartok beszélni.
Zsuzsi zavartan bólintott.
– Tudod… mi csak azt szeretnénk, ha mindenkinek igazságosan jutna majd valami. Ne legyen vita köztünk…
Felnevettem – de ez inkább volt sírás, mint nevetés.
– És én? Én hol vagyok ebben az egészben? Nem számít már semmi más?
Zsuzsi szeme megtelt könnyel.
– Dehogyisnem számítasz! Csak… félünk attól, hogy egyszer majd nem tudunk segíteni neked időben…
De én már nem tudtam hinni nekik. Azóta minden nap felhívnak. Pontban délben csörög a telefonom: „Anya, hogy vagy?” „Anya, ettél rendesen?” „Anya, be tudtad fizetni a csekkeket?”
De ezek mögött a szavak mögött már nem érzem azt a régi szeretetet. Inkább csak félelmet: nehogy valami történjen velem – vagy inkább nehogy valami történjen azzal, amit majd utánam hagyok.
Egyik este leültem az ablak elé és néztem ki az üres utcára. Eszembe jutott Laci utolsó mondata: „Vigyázz rájuk, Margitka! Nélküled elvesznek.” Vajon tényleg elvesztek volna nélkülem? Vagy most vesztek el igazán?
Másnap reggel Gergő hívott:
– Anya… ugye tudod, hogy szeretünk?
Sokáig hallgattam. Aztán csak ennyit mondtam:
– Remélem…
Most itt ülök újra egyedül. A telefon néma. Vajon tényleg szeretnek még engem? Vagy csak az örökség miatt aggódnak ennyire? Ti mit gondoltok: lehet még bízni abban, hogy a család fontosabb minden pénznél és háznál?