Három év a zárt osztályon – Egy ártatlan ember története
– Nem vagyok őrült! – ordítottam, miközben két ápoló szorította le a vállamat a Honvédkórház zárt osztályának rideg folyosóján. Az arcomhoz tapadt a könny és a veríték, ahogy próbáltam kiszabadulni. A fehér köpenyes orvos, Dr. Szabó csak a fejét csóválta.
– Nyugodjon meg, Tamás, minden rendben lesz – mondta halkan, de a hangjában ott volt az a fásult lemondás, amitől végképp kétségbeestem.
Tamás. Így hívtak. De nem én voltam az a Tamás, akit kerestek. Az én nevem Varga Gábor. Egy átlagos, harmincnyolc éves budapesti férfi vagyok, kétgyerekes családapa. Egyik nap még a gyerekeimet vittem iskolába Zuglóban, másnap már egy idegen nevén tartottak fogva, mert valaki összekevert egy körözött bűnözővel.
Az egész egy szerencsétlen igazoltatással kezdődött a Blaha Lujza téren. A rendőrök igazolványt kértek, de a személyim eltűnt – előző nap elvesztettem a villamoson. Hiába mondtam el újra és újra az adataimat, valamiért nem egyezett semmi. Aztán jött a hír: egy Tamás nevű férfit keresnek, aki megszökött a pszichiátriáról és veszélyes lehet. És én pont hasonlítottam rá.
A családomat hiába hívták fel – a feleségem, Judit azt hitte, valami félreértés lesz, majd elintézik. De nem így történt. Egy hét múlva már gyógyszerekkel tömtek, mert „agresszív” voltam. Az első hónapban minden nap könyörögtem az orvosoknak:
– Kérem, hívják fel a munkahelyemet! Ott mindenki ismer! Nézzék meg az ujjlenyomatomat!
De csak bólintottak, jegyzeteltek valamit, aztán újabb adag gyógyszert kaptam. Judit hetente jött látogatni, de egyre ritkábban engedték be. A gyerekeimet nem láthattam.
A zárt osztályon minden nap ugyanaz volt: reggel ébresztő, gyógyszerosztás, reggeli, majd „foglalkozás” – színes ceruzával rajzoltunk vagy gyurmáztunk, mint az óvodában. Az ablakokat rács fedte, az ajtó mindig zárva volt. Az emberek körülöttem vagy magukba roskadva bámultak maguk elé, vagy ordítoztak a semmibe.
Egyik este odajött hozzám egy idős férfi, Laci bácsi:
– Te se vagy idevalósi, ugye? Látszik rajtad.
– Nem – suttogtam. – Nem tudom, hogy kerültem ide.
– Itt mindenki ezt mondja – legyintett keserűen.
A napok összefolytak. Néha hallottam, ahogy az ápolók rólam beszélnek:
– Ez a Tamás még mindig azt hiszi, hogy másnak hívják…
– Tipikus paranoid téveszme.
A legrosszabb az volt, amikor Judit egyszer sírva jött be hozzám:
– Gábor… nem bírom tovább… A gyerekek félnek tőled… A szomszédok is pletykálnak…
– Judit! Én vagyok! Kérlek! – kiáltottam utána, de már becsukták mögötte az ajtót.
A harmadik hónap végén már nem tudtam megmondani, hány nap telt el. A gyógyszerektől lassú lettem és tompa. Néha már magam is elbizonytalanodtam: lehet, hogy tényleg beteg vagyok? Hogy tényleg Tamás vagyok?
Aztán egy nap új orvos jött az osztályra: Dr. Farkas Eszter. Fiatal volt és lelkes.
– Varga Gábor? – kérdezte halkan.
Felnéztem rá. Először mondta ki valaki a nevemet három hónap után.
– Igen…
– Megnéztem az ujjlenyomatát. Ön tényleg Varga Gábor.
Sírtam. Nem szégyelltem. Eszter mindent megtett: beszélt a rendőrséggel, utánajárt az iratoknak. De az adminisztráció lassú volt; még hónapokig tartott, mire végre kiengedtek.
Három év telt el így. Három év alatt elvesztettem a munkámat, Judit beadta a válópert, a gyerekeim idegenként néztek rám. Amikor végre hazamehettem, már nem volt hova mennem.
Azóta is minden éjjel felriadok: hallom az ajtó csapódását, érzem a gyógyszerek ízét a számban. Próbálom újrakezdeni az életemet – de hogyan lehet ennyi idő után?
Vajon hányan jártak még így ebben az országban? Hányan vesznek el örökre egy tévedés miatt? És vajon én valaha visszakaphatom azt az életet, amit elvettek tőlem?