Három nap éhség és egy nyár a megbocsátásért: Mária néni és én

– Zsuzsa, miért nem adsz enni a nagymamádnak? – A hangja úgy vágott belém, mint egy kés. A sarki kisbolt előtt álltam, kezemben egy zacskó kiflivel és paradicsommal, amikor Piroska néni, a szomszéd, rám förmedt. Karját összefonta a mellkasán, szeme villogott az ismerős szemrehányástól. – Azt mondta, három napja nem evett. Adtam neki pár kekszet, de az nem étel!

Mintha megnyílt volna alattam a föld. Mária néni? Három napja éhes? Mi történik? Én Budapesten élek, ő pedig ott maradt a régi házban Kiskunhalason, Imre bácsival és Gabi nénivel. Két éve nem láttam, mióta összevesztünk az örökségen. Most itt állok a poros utcán, ahol az idő megállt, és fogalmam sincs, mit mondjak.

– Piroska néni… én… nem tudom. Nem találkoztam vele – motyogtam, hangom remegett.

– Hát csak tudjad! – mondta szigorúan, majd elindult hazafelé, engem pedig elöntött a bűntudat.

Aznap este csörgött a telefonom. A bátyám volt az, András.

– Zsuzsa, nem tudom, mit csináljak. Gabiék le akarnak menni a Balatonra két hétre, de nincs ki vigyázzon a mamára. Nem tudnád magadhoz venni egy hónapra?

– Dolgozom! – vágtam rá. – Hogy tudnék rá vigyázni?

– Kérlek! Segítek kajára is pénzt adni.

Sokáig hallgattam. Eszembe jutottak a régi esték, amikor mama megtanított kötni, mesélt a háborúról meg arról, hogyan éltek régen. És az utolsó veszekedésünk is eszembe jutott: könnyekkel és ajtócsapkodással ért véget.

– Jó – mondtam végül halkan. – Hozd holnap.

Másnap András megérkezett Mária nénivel. Soványabb volt, haja teljesen ősz lett, tekintete üresen bámult maga elé. Egy kopott táskát szorongatott és egy megsárgult fényképet a nagyapámról.

– Szervusz, Zsuzsa – suttogta.

– Szia mama – próbáltam mosolyogni.

Az első napok rémálomnak tűntek. Mama alig evett valamit, némán ült az ablak előtt és bámulta az utcát. Próbáltam beszélgetni vele:

– Mama, főzök neked csalánlevest, ahogy te szoktad. Emlékszel még?

Csak bólintott.

Éjjel hallottam, ahogy halkan sír. Összeszorult a szívem. Odamentem hozzá és átöleltem.

– Bocsáss meg nekem, mama – suttogtam. – Mindenért.

Erre még jobban zokogott.

– Én vagyok a hibás, Zsuzsa… Hagytam, hogy összevesszetek azon a házon… Nem akartam ezt…

– Mind hibásak vagyunk – mondtam. – De most együtt vagyunk.

A napok lassan teltek. Megtanultam korábban kelni, hogy reggelit készítsek neki. Sétáltunk a panelházak között, beszélgettünk a múltról. Lassan újra mosolygott. Egyik délután azt kérte:

– Hoznál nekem fonalat meg kötőtűt? Szeretnék neked sálat kötni télre.

Esténként együtt néztük a régi magyar filmeket a tévében. Néha elfelejtette, hol van vagy anyám nevén szólított. Ilyenkor rám tört a félelem: egyszer én is ilyen magányos leszek?

Egy reggel András hívott:

– Zsuzsa, jövünk vissza a Balatonról. Holnap mennénk mamáért.

Ránéztem Mária nénire, aki épp a sálat kötötte az erkélyen.

– Mama… holnap visszamész Kiskunhalasra – mondtam halkan.

Letette a kötést és rám nézett szomorúan.

– Te azért néha meglátogatsz majd?

Könnyek gyűltek a szemembe.

– Megígérem!

Másnap András jött érte autóval. Mama lassan pakolta össze kevés holmiját, mintha nem akarna elmenni. Erősen átöleltem.

– Szeretlek, mama – suttogtam.

Megcsókolta a homlokomat.

– Én is szeretlek, Zsuzsa. Soha ne felejtsd el!

Ahogy elhajtottak, sokáig álltam az ajtóban és néztem utánuk. Akkor értettem meg igazán: mennyi mindent elvesztegettünk az évek alatt sértettségből és hallgatásból.

Most itt ülök egyedül a lakásban és azon gondolkodom: Miért felejtjük el olyan könnyen azokat, akik igazán fontosak? Megéri-e egy ház vagy pénz annyit, mint egy ölelés vagy egy közös reggeli? Vajon hányan vagyunk még így ebben az országban?