A szomszédom azt mondta, a férjem más nőt hoz haza, amikor nem vagyok otthon – Mit tegyek most?

– Judit, ne haragudj, de muszáj elmondanom valamit – suttogta át a gangon Marika néni, miközben épp a postaládámat nyitottam. A hangja remegett, mint aki valami bűnt követ el azzal, hogy beszél. – Láttam a férjedet… nem is egyszer… egy fiatal nővel jött fel hozzátok, amikor te dolgoztál.

A kulcs kiesett a kezemből. A szívem hevesen vert, mintha ki akarna ugrani a mellkasomból. – Biztos vagy benne? – kérdeztem halkan, de már tudtam, hogy Marika néni sosem beszél a levegőbe.

Aznap este, amikor hazajöttem, Tamás már otthon volt. A vacsora illata betöltötte a lakást, mintha minden rendben lenne. De én csak ültem az asztalnál, és néztem őt. Minden mozdulatát figyeltem: ahogy kanalazta a levest, ahogy rám mosolygott. Vajon tényleg képes lenne ilyesmire? Tizenkét éve vagyunk házasok. Együtt vészeltük át az anyagi gondokat, a munkahelyi stresszt, még azt is, amikor elvesztettük a kisbabánkat. Hogy lehetne ilyen kegyetlen?

– Valami baj van? – kérdezte Tamás.

– Nincs – hazudtam. De belül ordítottam.

Aznap éjjel nem tudtam aludni. A plafont bámultam, miközben Tamás egyenletesen szuszogott mellettem. Vajon tényleg elárult? Vagy csak valami félreértés? Talán Marika néni látott valakit, aki hasonlít rá. De miért pont a mi lakásunkba mentek volna?

Másnap munka után nem mentem haza rögtön. A közeli parkban ültem egy padon, és próbáltam összeszedni a gondolataimat. Anyám hangja visszhangzott bennem: „Juditkám, sose bízz meg vakon senkiben!” De én mindig hittem Tamásnak.

Végül összeszedtem magam, és hazamentem. Tamás nem volt otthon. A lakás csendes volt, csak a hűtő zúgott. Az asztalon egy cetli: „Később jövök, munka van. Szeretlek!” Vajon tényleg dolgozik? Vagy most is azzal a nővel van?

A következő napokban minden mozdulatát figyeltem. Próbáltam nem mutatni semmit, de egyre nehezebb volt. Egy este aztán eldöntöttem: utánajárok.

Szerdán szabadságot vettem ki. Reggel úgy tettem, mintha elindulnék dolgozni, de visszasettenkedtem a lépcsőházba. A szívem majd kiugrott a helyéről. Egy óra múlva hallottam a lift csilingelését. Tamás lépett ki belőle – nem volt egyedül. Egy hosszú hajú, fiatal nő ment mellette. Nevettek valamin.

A kezem ökölbe szorult. Megvártam, amíg bementek a lakásba, majd odamentem az ajtóhoz és hallgatóztam. Halk beszélgetés foszlányai szűrődtek ki.

Nem bírtam tovább. Benyitottam.

Tamás döbbenten nézett rám. A nő is megdermedt.

– Judit! Mit keresel itthon? – kérdezte Tamás.

– Inkább te mondd el nekem! Ki ez a nő? – kiabáltam.

A nő zavartan hátralépett.

– Ő… ő Dóra – mondta Tamás halkan. – Az új kolléganőm. Segítek neki beköltözni a környékre, mert nem ismer itt senkit.

– És ezt miért titkoltad előlem? Miért nem mondtad el? – sírtam már.

Tamás közelebb lépett hozzám.

– Nem akartalak idegesíteni. Tudom, mennyire féltékeny vagy mostanában… Mióta elvesztettük a babát… minden megváltozott közöttünk.

Dóra zavartan nézett ránk.

– Sajnálom… Nem akartam bajt okozni – mondta halkan.

Kirohantam a lakásból. A lépcsőházban Marika néni várt rám.

– Igazam volt? – kérdezte együttérzően.

– Nem tudom… Nem tudom már, miben higgyek – zokogtam.

Aznap este Tamás hazajött utánam. Leült mellém az ágyra.

– Judit… Szeretlek. Soha nem csaltalak meg. De érzem, hogy már nem bízol bennem.

– Hogy bízhatnék? Mindenki azt mondja, hogy mással vagy! Még a szomszédok is!

– És te kinek hiszel? Nekik vagy nekem?

Csend lett köztünk.

Azóta minden nap harcolok magammal: elhiggyem-e Tamásnak vagy hallgassak másokra? Minden este sírok, mert félek attól, hogy elveszítem őt – vagy már el is veszítettem.

Ti mit tennétek a helyemben? Lehet még újra bízni valakiben, ha egyszer megingott minden?