Tizenkét év után újra az ajtómban állt – Mit tegyek most?
– Mit keresel itt, Gábor? – kérdeztem remegő hangon, miközben az ajtófélfába kapaszkodtam. Az arcomba csapott a hűvös novemberi szél, de nem tudtam eldönteni, hogy a hidegtől vagy a látványától borzongok-e jobban. Ott állt előttem, ugyanazzal a félmosollyal, amit tizenkét éve utoljára láttam, mielőtt becsapta maga mögött az ajtót.
– Beszélni szeretnék veled, Zsuzsa. Csak pár percet kérek – mondta halkan, és a szemében valami furcsa szomorúság csillant meg.
Az agyam zakatolt. Tizenkét év. Ennyi idő telt el azóta, hogy Gábor összepakolta a holmiját, és elment egy másik nőhöz. Egyedül maradtam a két gyerekkel, a hitelekkel, a családunk romjaival. Azóta is minden karácsonykor ott volt bennem az űr, amit maga után hagyott. Most pedig itt áll, mintha csak tegnap ment volna el.
– Nem tudom, mit akarsz hallani tőlem – feleltem feszülten. – A gyerekek felnőttek. Már nem vagy része az életünknek.
– Tudom – sóhajtott fel. – De szeretném jóvátenni, amit elrontottam.
Felnevettem. Keserűen, hangosan. A szomszéd kutyája ugatni kezdett.
– Jóvátenni? Mit gondolsz, ezt csak úgy lehet? Hogy tizenkét év után visszajössz, és minden rendben lesz?
Gábor lehajtotta a fejét. Láttam rajta, hogy megöregedett. A haja őszült, a válla meggörnyedt. De bennem még mindig ott égett a harag.
– Zsuzsa, kérlek… – kezdte újra.
– Nem! – vágtam rá. – Nem tudom csak úgy elfelejteni, hogy magamra hagytál mindennel. Amikor beteg volt a lányunk, te hol voltál? Amikor a fiunknak ballagása volt, te hol voltál? Amikor nem tudtam kifizetni a villanyszámlát…
Elhallgattam. A torkomban gombóc nőtt.
Gábor csendben állt. Várt. Végül megszólalt:
– Tudom, hogy nincs bocsánat arra, amit tettem. De most egyedül vagyok. Judit elhagyott. Rájöttem, mennyire hibáztam. Szeretném látni a gyerekeimet… és téged is.
A szívem összeszorult. Egyszerre sajnáltam és utáltam őt ezért a mondatért.
– A gyerekeink már felnőttek – mondtam halkan. – Nem tudom, hogy akarnak-e látni téged.
– Megpróbálhatom?
Nem válaszoltam rögtön. Eszembe jutottak azok az évek: ahogy éjszakánként sírtam a fürdőszobában, hogy ne hallják meg a gyerekek; ahogy anyámék próbáltak segíteni, de ők is csak tanácstalanul néztek rám; ahogy mindenki sajnált vagy épp hibáztatott.
Aztán eszembe jutottak az utóbbi évek: ahogy végre talpra álltam, ahogy új barátokat szereztem a munkahelyen; ahogy megtanultam egyedül boldogulni; ahogy néha már nevetni is tudtam azon, ami történt.
– Nem tudom… – suttogtam végül. – Nem tudom, mit akarok tőled hallani. Nem tudom, hogy képes vagyok-e megbocsátani.
Gábor bólintott.
– Megértem. Ha gondolod… itt hagyom a számomat. Ha beszélni akarsz… vagy ha a gyerekek…
Átnyújtott egy papírfecnit. Néztem a remegő kezét. Eszembe jutott az első randink a Margitszigeten; az esküvőnk; az első közös lakásunkban töltött éjszaka; aztán mindaz, ami utána jött.
Becsuktam az ajtót. A papírfecnit szorongattam a markomban.
Aznap este órákig forgolódtam az ágyban. A fiam felhívott: „Anya, minden rendben?”
– Igen… csak fáradt vagyok – hazudtam.
Másnap reggel kávé közben nézegettem Gábor számát. Vajon tényleg megváltozott? Vajon van értelme újra beengedni őt az életünkbe? Vagy csak magányos lett és most visszajönne oda, ahol még szerették?
A munkahelyemen is alig tudtam koncentrálni. Edit kolléganőm odasúgta:
– Olyan furcsa vagy ma…
Elmeséltem neki mindent. Edit csak annyit mondott:
– Zsuzsa, te már túl vagy rajta. Ne hagyd, hogy újra összetörje a szívedet!
De vajon tényleg túl vagyok rajta? Vagy csak megtanultam együtt élni a hiányával?
Este leültem a gyerekeimmel beszélgetni.
– Apátok visszajött – mondtam ki végül.
A lányom arca elkomorult.
– Mit akar?
– Látni titeket… beszélni veletek…
A fiam vállat vont.
– Nekem nincs rá szükségem – mondta halkan.
A lányom sírva fakadt.
– Miért most? Miért nem akkor jött vissza, amikor igazán kellett volna?
Nem tudtam válaszolni neki sem.
Most itt ülök a konyhaasztalnál, előttem egy csésze kihűlt tea és egy papírfecni egy telefonszámmal. Vajon képes vagyok megbocsátani? Vagy inkább végleg lezárjam ezt a fejezetet?
Ti mit tennétek a helyemben? Megérdemli valaki tizenkét év után is az újabb esélyt?