Egy idegen gyerek a házban – Türelempróba a családban
– Nem hiszem el, hogy ezt csinálod velem! – Lilla hangja remegett a dühtől, ahogy becsapta maga mögött a szobája ajtaját. A falak is beleremegtek. Én csak álltam a folyosón, kezemben egy bögre kihűlt teával, és próbáltam eldönteni, hogy most utána menjek-e, vagy hagyjam, hadd csillapodjon le magától.
Aznap reggel még minden olyan egyszerűnek tűnt. András, a párom, már napok óta furcsán viselkedett. Nem szólt semmit, csak néha rám nézett azokkal a fáradt, aggódó szemeivel. Aztán délután hazaállított egy kisfiúval. – Ő itt Marci – mondta halkan. – Az anyukája kórházba került, és nincs senki más, aki vigyázzon rá. Csak pár napig lesz itt.
Lilla azonnal megfagyott mellettem. Tizenkét évesen már elég nagy ahhoz, hogy átlásson a szitán: tudta, hogy egy idegen gyerek jelenléte mindent megváltoztat. És igaza lett.
Az első este még próbáltam mindent megmagyarázni. – Lilla, gondolj bele, milyen nehéz lehet most Marcinak! – kérleltem. – Csak pár napig lesz itt, addig is próbáljunk kedvesek lenni vele.
– Nekem nem kell kedvesnek lennem! – vágta rá Lilla. – Ez nem az én dolgom!
András próbált közvetíteni. – Lilla, kérlek…
De Lilla csak felhúzta az orrát és bevonult a szobájába. Marci csendben ült az asztalnál, nagy barna szemeivel engem figyelt. Azt hiszem, akkor először éreztem magam teljesen tehetetlennek anyaként.
Az elkövetkező napokban minden egyre rosszabb lett. Lilla reggelente szó nélkül ment iskolába, délután pedig bezárkózott. Marci próbált beilleszkedni: segített teríteni, megkérdezte, hogy segíthet-e a házi feladatban. De Lilla minden próbálkozását elutasította.
Egy este vacsora közben Marci véletlenül kiborította a levest. Lilla azonnal felpattant:
– Persze! Mindig csak baj van veled! Miért nem mehetsz inkább haza?
Marci arca elvörösödött, könnyek jelentek meg a szemében. Én pedig ott ültem két gyerek között, és nem tudtam, kit védjek meg először.
– Elég volt! – szóltam rá Lillára. – Ez nem volt szép tőled.
– Mindig csak őt véded! – kiabálta vissza Lilla. – Miért nem vagy egyszer az én oldalamon?
András rám nézett, csendesen kérdezte:
– Türelmes tudsz még maradni?
Aznap este sokáig forgolódtam az ágyban. Vajon tényleg igazságtalan vagyok Lillával? Vagy csak túl sokat várok tőle? Hiszen ő is csak egy gyerek…
Másnap reggel Lilla nem köszönt senkinek. Az iskolába menet mellettem lépkedett, de mintha ott sem lett volna.
– Lilla… – kezdtem halkan. – Tudom, hogy nehéz most neked. De Marcinak sincs könnyű dolga.
– Nekem sem! – vágta rá dacosan.
– Szeretlek – mondtam neki halkan.
Nem válaszolt.
Aznap délután Marci sírva jött oda hozzám: – Lilla azt mondta, hogy sosem leszünk barátok…
Leültem mellé a kanapéra. – Tudod, néha az emberek akkor bántanak másokat, amikor ők maguk is szenvednek.
Marci csak bólintott.
Este András megint próbált segíteni:
– Talán beszélj vele négyszemközt…
Bementem Lilla szobájába. Ott ült az ágyon, ölében a régi plüssmacija.
– Haragszol rám? – kérdeztem halkan.
– Nem tudom… Csak… félek, hogy mostantól mindig lesz valaki más is… Hogy már nem én vagyok a legfontosabb.
A szívem összeszorult.
– Te mindig a legfontosabb leszel nekem – mondtam neki könnyes szemmel. – De néha segítenünk kell másokon is. Ez nem azt jelenti, hogy kevesebbet jelentessz nekem.
Lilla lassan bólintott.
Másnap reggel Marci odament hozzá az előszobában:
– Sajnálom, ha miattam rossz kedved van…
Lilla csak vállat vont, de már nem nézett olyan ellenségesen rá.
A következő napokban lassan oldódott a feszültség. Egy este Lilla odament Marcihoz:
– Segíthetek a matekban?
A szívem majd kiugrott a helyéről örömömben.
Amikor Marci végül hazamehetett az anyukájához, Lilla csendben ült mellettem a kanapén.
– Hiányozni fog? – kérdeztem tőle.
– Talán egy kicsit…
Most itt ülök és azon gondolkodom: vajon jól csináltam mindent? Lehet egy anya egyszerre igazságos és szerető? Ti mit tettetek volna a helyemben?