Ha az anyja olyan gazdag, akkor fizessen ő gyerektartást!
– Te, Zsuzsi, ha az anyja olyan gazdag, akkor fizessen ő gyerektartást! – csattant fel Éva, miközben a konyhaasztalnál ülve kavargatta a kávéját. A hangja éles volt, szinte bántó, de tudtam, hogy nem ellenem irányul. Csak éppen most, amikor már így is a torkomban dobogott a szívem a számlák miatt, nem hiányzott ez a beszélgetés.
Az ablakon át láttam, ahogy a szomszéd ház előtt megáll egy fekete SUV. Kati, a volt férjem új felesége szállt ki belőle. Magas sarkú cipőben, hófehér kabátban lépkedett az utcán, mintha valami divatbemutatón lenne. A kezében Louis Vuitton táska lógott. Nem nézett az árakra soha – ezt mindig is tudtam róla. Amikor még csak pletykákból ismertem, azt mondták róla: „Katinak minden kijár.” Most már tudom, hogy ez igaz. És azt is tudom, hogy az én fiamnak, Marcinak viszont semmi sem jár könnyen.
– Nem olyan egyszerű ez – sóhajtottam Évának. – A gyerektartást a bíróság állapította meg. Nem Kati fizeti, hanem Gábor, és ő is csak annyit ad, amennyit muszáj.
Éva legyintett. – De hát együtt élnek! Egy háztartásban! Ha Kati ennyire gazdag, akkor Gábor is többet engedhetne meg magának. Vagy legalább a fiadnak.
Aztán csend lett. Csak a hűtő zúgott a háttérben. Éva igazából nem tudta, milyen érzés minden hónap végén azon aggódni, hogy elég lesz-e a pénz a villanyszámlára vagy a gyerek tornacipőjére. Ő két fizetésből éltek a férjével, és bár sosem hencegett vele, azért néha kibukott belőle az irigység.
Én viszont minden reggel úgy ébredtem, hogy számoltam: mennyi maradt még hó végéig? Hány nap van még addig? Marci kinőtte a kabátját, de most nem vehetek újat. Majd jövő hónapban. Talán akkor több marad.
Aznap este Marci csendben ült az asztalnál. A matekházit nézte, de láttam rajta, hogy valami bántja.
– Mi van veled? – kérdeztem halkan.
– Semmi – felelte vállat vonva.
– Marci…
– Ma Kati elvitt minket ebédelni egy étterembe – mondta végül. – Ott volt Gergő is meg Anna. Mindegyiküknek új telefonja van. Nekem meg…
Elhallgatott. Tudtam, mit akar mondani. Neki nincs új telefonja. Sőt, az enyémet örökölte meg tavaly.
– Sajnálom, kisfiam – mondtam halkan. – Tudod, hogy most nem telik rá.
– Nem baj – mondta gyorsan, de láttam rajta, hogy nagyon is baj.
Aznap este sokáig forgolódtam az ágyban. Éva szavai visszhangoztak bennem: „Ha az anyja olyan gazdag…” Vajon tényleg igazságos ez? Hogy Kati mindent megadhat a saját gyerekeinek – és néha Marcinak is –, de én vagyok az, aki minden nap aggódik? Vajon kérhetnék többet Gábortól? Vagy csak irigység beszél belőlem is?
Másnap reggel Marci apja jött érte. Gábor mindig sietett. Soha nem nézett rám rendesen.
– Szia – mondta kurtán.
– Szia – feleltem ugyanilyen röviden.
Marci felkapta a táskáját és már ment is ki az ajtón.
– Gábor… – szólítottam meg halkan.
– Igen?
– Tudod… Marci kinőtte a kabátját. Nem tudnál segíteni egy kicsit?
Gábor arca megkeményedett.
– Fizetem a gyerektartást rendesen. Nem tehetek többet.
– De hát látom, hogy Katinak mindenre futja…
– Az az ő pénze – vágta rá gyorsan. – Ne keverd bele!
Becsapták mögöttem az ajtót. Ott maradtam egyedül a csendben. A könnyeim végigfolytak az arcomon.
Délután Éva újra átjött.
– Na? Mit mondott?
– Semmit – feleltem keserűen. – Szerinte minden rendben van így.
Éva felháborodottan csóválta a fejét.
– Ez felháborító! Komolyan mondom, Zsuzsi, menj ügyvédhez! Ne hagyd magad! Ha Kati ennyire gazdag, akkor Gábor is többet adhatna!
De én csak ültem ott némán. Vajon tényleg harcolnom kellene? Vagy csak beletörődni abba, ami van?
A következő héten Marci szomorúan jött haza apjától.
– Anya…
– Igen?
– Kati azt mondta Gábornak, hogy ne adj nekem több pénzt, mert úgyis csak elköltöd hülyeségekre.
A szívem összeszorult. Hát ennyit értem nekik? Hülyeségekre költöm? Talán az új cipő tényleg luxusnak számít?
Este Évával beszélgettem erről is.
– Tudod mit? – mondta Éva dühösen. – Az ilyen emberek sosem fogják megérteni, milyen az igazi nélkülözés.
De vajon tényleg csak erről van szó? Vagy én is hibás vagyok abban, hogy hagyom magam megalázni?
Napokig ezen rágódtam. Végül elmentem egy ügyvédhez. Elmondtam mindent: mennyit keresek, mennyit költök Marcira, mennyi a gyerektartás.
Az ügyvéd csak hümmögött.
– Sajnos Kati pénze jogilag nem számít bele Gábor jövedelmébe – mondta végül. – De ha bizonyítani tudja, hogy Gábor életszínvonala jelentősen nőtt Kati mellett… talán lehet esélye emelést kérni.
Hazafelé menet azon gondolkodtam: vajon érdemes-e harcolni ezért? Vagy csak még jobban elmérgesítem a helyzetet?
Otthon Marci várt rám.
– Anya… te ugye mindig mellettem leszel?
Megöleltem őt.
– Mindig itt leszek neked, kisfiam.
De közben azon gondolkodtam: vajon meddig kell még harcolnom azért, ami másnak természetes? Meddig kell még magyarázkodnom azoknak, akik sosem értik meg igazán ezt az életet?
Ti mit tennétek az én helyemben? Harcolnátok tovább vagy inkább beletörődnétek abba, ami van?