Barátság ára: Amikor a segítség visszaüt

– Nem hiszem el, hogy ezt tettétek velem! – ordítottam, miközben a kulcsot remegő kézzel forgattam a zárban. A folyosón álltam, a szomszéd néni, Ilonka néni kíváncsian kukucskált ki az ajtaján. – Jól vagy, Laci? – kérdezte halkan. Csak bólintottam, de legszívesebben sírva fakadtam volna.

Az egész történet tavaly nyáron kezdődött. Akkor még azt hittem, hogy a barátság mindennél fontosabb. Gábor és Zsuzsi, a gyerekkori barátaim, nehéz helyzetbe kerültek: Gábor elvesztette az állását a gyárban, Zsuzsi pedig két kisgyerekkel otthon maradt. Egyik este átjöttek hozzám, és könnyes szemmel kérték, hogy hadd költözzenek be a lakásomba, amíg összeszedik magukat.

– Laci, csak pár hónapra! – könyörgött Zsuzsi. – Tudod, mennyire megbízunk benned. Nem akarunk idegenekhez menni.

A szívem meglágyult. Hogy is mondhattam volna nemet? Én akkoriban vidékre költöztem a nagymamámhoz, hogy segítsek neki a kertben és a ház körül. A pesti lakásom üresen állt, így logikusnak tűnt, hogy segítek nekik. Megbeszéltük, hogy csak rezsit fizetnek, és vigyáznak mindenre.

Az első hónapokban minden rendben ment. Néha felhívtak, hogy kérdezzenek valamit a kazánról vagy a postaládáról. Aztán egyre ritkábban jelentkeztek. Amikor hívni próbáltam őket, sokszor nem vették fel. Anyám is aggódott: – Laci, biztos jó ötlet volt ez? Az emberek megváltoznak, ha bajban vannak.

Nem akartam hinni neki. Aztán jött az ősz. Egyik nap Gábor felhívott: – Laci, baj van. Elromlott a mosógép. Tudnál segíteni?

Felutaztam Pestre, vettem egy használt mosógépet, bevittem nekik. A lakásban furcsa szag volt, de nem szóltam semmit. A nappaliban játékok hevertek szanaszét, a falon zsírkrétás rajzok virítottak. Zsuzsi csak legyintett: – Tudod, milyen nehéz két kisgyerekkel.

Eltelt még pár hónap. Karácsony előtt felhívtak: – Laci, sajnos nem tudjuk most kifizetni a rezsit. Januárban rendezünk mindent!

Akkor már kezdtem aggódni. Januárban sem jött pénz. Februárban már nem is hívtak. Márciusban a közös képviselő keresett meg: – Laci úr, három hónapja nem fizettek közös költséget.

Ekkor döntöttem el, hogy visszamegyek Pestre és megnézem a lakást. Előre szóltam Gábornak SMS-ben: „Holnap jövök.” Nem válaszolt.

Amikor beléptem a lakásba, mintha bombát dobtak volna le. A padlón szemétkupacok, a konyhában penészes edények tornyosultak. A fürdőszobában törött csempe, a nappaliban kiégett cigarettacsikkek égették ki a parkettát. A gyerekszoba falán hatalmas lyuk tátongott.

– Hogy tehettétek ezt? – suttogtam magam elé.

A hűtőben romlott étel bűzlött, az ablakok koszosak voltak. A szomszédok szerint már hetek óta nem látták őket. Felhívtam Gábort újra és újra – semmi válasz.

A következő napokban próbáltam összeszedni magam. Anyám jött segíteni takarítani. – Mondtam én neked! – csóválta a fejét keserűen.

A lakás helyrehozása több százezer forintomba került. Minden megtakarításom ráment. Gáborék eltűntek; később hallottam, hogy vidékre költöztek egy albérletbe.

A legrosszabb az volt, hogy elvesztettem bennük a bizalmamat – és önmagamban is kételkedni kezdtem. Miért nem láttam előre? Miért hittem el, hogy a barátság mindent kibír?

Egy este leültem egy pohár borral az üres nappaliban és csak néztem magam elé.

– Vajon tényleg megéri segíteni másokon minden áron? Vagy néha jobb lenne nemet mondani?

Ti mit tennétek az én helyemben?