Megbocsátható-e a hűtlenség? Egy feleség vallomása a megbocsátás határán
– Hogy tehetted ezt velem, Zoltán? – a hangom remegett, ahogy a nappali sarkában álltam, és a férjemet néztem, aki a kanapén ült, fejét lehajtva. Az egész testem reszketett, mintha minden idegszálam egyszerre szakadt volna el. A telefon még mindig ott hevert az asztalon, rajta az üzenetekkel, amik mindent elárultak.
– Anna, kérlek… – kezdte Zoltán, de nem tudta befejezni. A könnyei csendben folytak végig az arcán. Soha nem láttam még sírni. Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer ilyen helyzetbe kerülünk.
Aznap este minden megváltozott. A gyerekeink már aludtak – Dorka és Marci semmit sem sejtettek abból, hogy a családunk éppen darabokra hullik. Én pedig ott álltam, és próbáltam felfogni: a férfi, akit tizenkét éve szeretek, akivel együtt építettük fel az életünket Zuglóban, megcsalt. Egy kolléganőjével. És most azt mondja, vége van köztük, csak engem akar.
– Anna, esküszöm, soha többé… – próbálta megfogni a kezemet, de elhúzódtam.
– Hogy lehettél ilyen gyenge? Miért nem mondtad el előbb? – kérdeztem. A hangom egyszerre volt dühös és kétségbeesett.
Az éjszaka hosszú volt. Zoltán a kanapén aludt – vagy inkább csak feküdt némán –, én pedig a hálószobában forgolódtam. Minden közös emlékünk lepörgött előttem: az első randink a Margitszigeten, az esküvőnk Szentendrén, amikor Dorka megszületett… És most mindez semmivé lett egyetlen árulás miatt?
Másnap reggel Zoltán korábban kelt. Kávét főzött nekem, ahogy mindig szokott. De most nem tudtam meginni. Csak ültem az asztalnál, és néztem őt.
– Anna, tudom, hogy elrontottam mindent. De szeretlek. Nem akarom elveszíteni a családomat. Kérlek, adj egy esélyt…
– Hogy bízhatnék benned újra? – suttogtam.
A munkahelyemen is mindenki észrevette rajtam, hogy valami nincs rendben. A kolléganőm, Judit félrehívott ebédszünetben.
– Anna, mi történt? Olyan sápadt vagy…
Nem bírtam tovább magamban tartani. Elmeséltem neki mindent. Judit csak hallgatott, majd megszorította a kezem.
– Tudod… az én apám is megcsalta anyámat egyszer. Sok év kellett hozzá, de végül megbocsátott neki. Azóta is együtt vannak. De ez csak rajtad múlik – mondta halkan.
Hazafelé menet azon gondolkodtam: vajon tényleg képes lennék megbocsátani? Vagy csak hazudnék magamnak? Otthon Zoltán várt rám egy csokor tulipánnal – mindig is tudta, hogy ez a kedvenc virágom.
– Anna… beszélhetünk? – kérdezte félénken.
Leültem vele szemben.
– Mondd el őszintén: miért történt ez? Mi hiányzott neked? – kérdeztem.
Zoltán sokáig hallgatott.
– Nem tudom pontosan… Talán túl sok volt a munka, túl kevés időnk maradt egymásra. Az irodában mindenki stresszes volt… Ő kedves volt hozzám. De ez nem mentség! Én voltam gyenge. És most már csak azt akarom, hogy visszakapjalak téged…
A szavai fájtak, de legalább őszinték voltak. Aznap este először ölelt meg újra – én pedig hagytam magam. De belül még mindig haragudtam rá.
A következő hetekben próbáltunk beszélgetni. Elmentünk párterápiára is – egy kedves pszichológushoz a Városliget mellett. Ott kimondhattam mindent: a fájdalmat, a csalódást, az önbizalomhiányt. Zoltán is sírt – azt mondta, soha nem gondolta volna, hogy ennyire megbánt engem.
A gyerekek semmit sem tudtak az egészről – csak annyit vettek észre, hogy apa mostanában többet van otthon és többször főz vacsorát.
Egy este Dorka odabújt hozzám:
– Anya, miért vagy mostanában ilyen szomorú?
Nem tudtam mit mondani neki. Csak átöleltem.
A családom – anyám és nővérem – is megtudta végül. Anyám sírva fakadt:
– Anna! Az apád is hibázott egyszer… De én megbocsátottam neki. Nézd meg, mennyi mindent túléltünk együtt!
A nővérem viszont dühös volt:
– Ha egyszer megteszi, megteszi máskor is! Ne hagyd magad! Gondolj magadra is!
Két tűz közé kerültem: az egyik oldalon ott volt a szeretet és a remény; a másikon a harag és a félelem attól, hogy újra megtörténik.
Egyik este Zoltán letérdelt elém:
– Anna… Tudom, hogy soha nem felejted el ezt az egészet. De kérlek… próbáljuk meg újra! Mindent megteszek érted! Nem akarok nélküled élni!
Néztem őt – azt az embert, akit annyiszor szerettem és most annyira gyűlöltem is egyszerre.
Most itt ülök az ablakban egy csésze teával és azon gondolkodom: vajon tényleg képes vagyok megbocsátani? Vagy csak félek az egyedülléttől? Mi számít többet: egyetlen bűn vagy tizenkét év közös élet?
Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani annak, aki igazán megbánta? Vagy vannak dolgok, amiket soha nem lehet helyrehozni?