Hatvanévesen újra szerelmes: Egy család széthullása vagy újjászületése?
– Te teljesen megőrültél, Laci? – csattant fel Éva, miközben a konyhaasztalra csapta a kávéscsészét. A porcelán csilingelt, ahogy megreszketett a keze. – Egy húszéves lány? Az unokád lehetne!
Ott álltam előtte, hatvankét évesen, remegő gyomorral, de valami furcsa bátorsággal. Aznap este hoztam haza Annát. Azt mondtam Évának, hogy szeretem őt, de Annába is beleszerettem. És hogy feleségül akarom venni.
A csend, ami ezután következett, szinte fájt. A falióra kattogása hangosabb volt minden szónál. Anna a nappaliban ült, zavartan babrálta a telefonját. Éva rám nézett, a szeme vörös volt a könnyektől.
– Mit vársz tőlem? Hogy tapsoljak hozzá? – kérdezte végül halkan.
Nem tudtam mit mondani. Csak álltam ott, mint egy gyerek, akit rajtakaptak valami rosszaságon. Pedig én tényleg szerelmes voltam. Annával minden más volt: fiatalos lendület, nevetés, új remények. De közben ott volt Éva is – negyven év házasság, közös gyerekek, unokák.
A fiam, Gábor másnap hívott fel. – Apa, ez most komoly? Anyu egész éjjel sírt. Mit művelsz?
– Felnőtt vagyok, Gábor – próbáltam nyugodtan válaszolni –, jogom van boldognak lenni.
– És anyu? Ő nem számít?
Nem tudtam mit mondani. Csak ültem a fotelben, néztem a régi családi fotókat a polcon. Az esküvőnkön Éva ragyogott a boldogságtól. Most meg…
Anna csendben költözött be hozzánk. Az első hetekben mindenki kerülte őt. A szomszédok suttogtak, az unokáim nem akartak átjönni hozzánk. Éva pedig egyre többet maradt távol otthonról.
Egy este Anna odajött hozzám.
– Laci bácsi… akarom mondani, Laci – mosolygott zavartan –, biztos vagy benne, hogy ezt akarod? Nem akarom tönkretenni a családodat.
Megfogtam a kezét. – Nem te teszed tönkre. Ez az én döntésem.
De tényleg így volt? Vagy csak menekültem valami elől? A korral járó félelmek elől? Hogy már nem vagyok fontos senkinek? Anna mellett újra fiatalnak éreztem magam. De közben minden este hallottam Éva sírását a hálószobából.
Egy vasárnap reggel Éva leült mellém a konyhában.
– Laci – kezdte halkan –, ha tényleg ezt akarod… én nem fogok az utadba állni. De tudnod kell, hogy én ezt nem tudom végignézni.
– El akarsz válni?
Bólintott. – Nem haragszom rád. Csak… elfáradtam.
Aznap délután Anna is sírt. – Nem akarom, hogy miattam menjen tönkre minden.
A barátaim közül senki sem értett meg. A kocsmában is csak összesúgtak mögöttem: „Nézd már, a vén bolond! Mit akar egy húszévessel?”
De én kitartottam Anna mellett. Elváltunk Évával csendben, minden vita nélkül. A gyerekeim hónapokig nem beszéltek velem. Anna próbált beilleszkedni, de mindenki csak idegenként kezelte.
Egy év telt el így. Egyik este Anna hazajött sírva.
– Nem bírom tovább, Laci! Mindenki utál! Az egyetemen is pletykálnak rólam…
Megöleltem, de éreztem: valami végleg eltört benne is.
Végül Anna elköltözött. Egy levelet hagyott az asztalon:
„Köszönöm mindent, Laci. De neked szükséged van a családodra. Én csak egy álom voltam.”
Ott maradtam egyedül a nagy házban. Éva már új életet kezdett vidéken, Gáborék lassan visszaengedtek az életükbe – de már semmi sem volt olyan, mint régen.
Most, hatvankét évesen ülök a nappaliban és nézem az üres fotelokat. Vajon megérte mindent feladni egy pillanatnyi boldogságért? Vagy csak féltem szembenézni az öregedéssel?
Ti mit tennétek a helyemben? Van-e jogunk újrakezdeni bármi áron?