Apa, kérlek, ne hagyj egyedül az új anyával…

„Apa, kérlek, ne hagyj egyedül vele… Nem akarom, hogy elmenj!” – a hangom remegett, ahogy a kabátját vette fel. Az eső úgy verte az ablakot, mintha valaki kétségbeesetten próbálna bejutni. Apám fáradtan rám nézett, a szeme alatt sötét karikák, a szája szélén egy szomorú mosoly. „Júlia, csak pár órára megyek el. Edit vigyáz rád, minden rendben lesz.” Aztán elment, és a bejárati ajtó hangos csattanással zárult mögötte.

A nappaliban ültem, a kezem a takaró alatt remegett. Edit, az új anyám, a konyhában matatott. Hallottam, ahogy a szekrényajtók csapódnak, a tányérok csörögnek. Mindig ideges volt, ha apám nem volt otthon. „Gyere ide, Júlia!” – kiáltotta, és a hangjában volt valami, amitől a gyomrom összeszorult. Lassan felálltam, és odamentem hozzá. „Miért nem segítesz? Azt hiszed, hogy mindenki a te kedvedben jár?” – sziszegte, miközben a pulton egy vizes poharat törölgetett. „Sajnálom…” – motyogtam, de már tudtam, hogy mindegy, mit mondok.

Edit sosem volt kedves. Amikor apám először bemutatta, azt mondta, végre lesz valaki, aki szeretni fog minket. De Edit csak akkor mosolygott, amikor apám is ott volt. Amint elment, a mosoly eltűnt, és helyette jöttek a szúrós megjegyzések, a hideg pillantások, és néha… a fájdalmas szorítás a karomon. Senkinek sem mondtam el. Ki hinné el egy tízéves kislánynak, hogy az új anyja bántja? Mindenki azt mondta, örüljek, hogy van családom.

Aznap este, miközben az eső egyre erősebben verte az ablakot, Edit leült mellém a kanapéra. „Tudod, hogy apádnak mennyit dolgoznia kell miattad? Minden pénzét rád költi. Legalább annyit megtehetnél, hogy nem vagy útban.” A hangja halk volt, de minden szava éles, mint a kés. Próbáltam nem sírni, de a könnyek maguktól folytak. „Ne bőgj már! Csak a baj van veled!” – kiabálta, és a hangja visszhangzott a szobában.

Az éjszaka lassan telt. Hallottam, ahogy Edit a szobájában telefonál, néha nevet, néha dühösen csapja le a kagylót. Én a szobámban kuporogtam, a takaró alatt, és próbáltam nem gondolni arra, hogy mi lesz, ha apám sosem jön vissza. Aztán egyszer csak kinyílt az ajtó. „Mit csinálsz? Miért nem alszol?” – kérdezte Edit, és a hangjában most valami furcsa, fenyegető volt. „Félek…” – suttogtam. „Mitől? Tőlem? Hát, akkor jobb, ha megtanulod, hogy én vagyok itt a felnőtt!” – mondta, és közelebb lépett. Éreztem a parfümjének erős illatát, a hideg kezét a karomon. „Ha apádnak elmondasz bármit, nagyon megbánod!” – sziszegte a fülembe.

Aznap éjjel alig aludtam. Reggel, amikor apám hazaért, Edit már mosolygott, mintha semmi sem történt volna. „Júlia olyan ügyes volt, segített a házimunkában!” – mondta, és apám büszkén megsimogatta a fejem. „Látod, mondtam, hogy minden rendben lesz.” Csak bólintottam, de belül ordítani akartam.

Hónapok teltek el így. Minden nap rettegtem, hogy apám mikor megy el újra, és mikor maradok egyedül Edittel. Egyre többször voltak kék foltok a karomon, egyre többször sírtam el magam az iskolában. Az osztályfőnököm, Márta néni egyszer félrehívott. „Júlia, minden rendben otthon?” – kérdezte, és a hangja olyan kedves volt, hogy majdnem mindent elmondtam. De csak megráztam a fejem. „Csak fáradt vagyok.”

Egyik este, amikor apám később jött haza, Edit különösen ideges volt. „Miért nem tudsz rendesen viselkedni? Miért kell mindig mindent elrontanod?” – kiabálta, és a hangja betöltötte a lakást. Próbáltam elbújni, de utolért. „Ha apádnak elmondasz valamit, esküszöm, hogy megbánod!” – fenyegetett újra. Aznap este, amikor apám végre hazaért, már nem bírtam tovább. „Apa, kérlek, ne hagyj egyedül vele… Félek tőle…” – suttogtam, alig hallhatóan. Apám arca elsápadt. „Mi történt, Júlia?” – kérdezte, de Edit már ott termett. „Csak hisztizik, semmi baja!” – vágta rá, de apám most nem nézett rá. „Júlia, mondd el, mi történt.”

A könnyek végigfolytak az arcomon, és végre kimondtam mindent. Hogy Edit bánt, hogy félek tőle, hogy minden nap rettegek, amikor apám nincs otthon. Apám arca megkeményedett. „Ez igaz?” – fordult Edithez, aki csak vállat vont. „Hazudik, csak féltékeny rám!” De apám már nem hitt neki. Aznap este először éreztem, hogy talán van remény. Apám leült mellém, átölelt, és azt mondta: „Sajnálom, Júlia. Nem tudtam…”

Azóta minden megváltozott. Apám elköltözött velem, és Edit többé nem jött a közelünkbe. De a félelem, a szorongás még mindig bennem él. Vajon hány gyerek él így, csendben, rettegve, hogy senki sem hisz nekik? Miért olyan nehéz kimondani az igazat, amikor a legjobban fáj?