Szeret? Nem szeret?… Vagy csak önmagát?

– Szeretsz egyáltalán valakit, vagy csak magadat? – csattant fel Zsófi hangja a konyhában, miközben a kávéfőző kattogott, és anyám a nappaliban a tévét bámulta. A reggel szürke volt, a panelház ablakán túl köd ült a játszótéren. Ott ültem a konyhaasztalnál, a bögrémben kihűlt a kávé, és úgy éreztem, mintha mindenki engem figyelne, pedig csak Zsófi nézett rám, szúrósan, mintha bűnt követtem volna el.

– Nem tudom, Zsófi – suttogtam, és a kezem remegett. – Néha úgy érzem, szerelmes vagyok, máskor meg csak menekülni akarok. Nem tudom eldönteni, hogy Bence vagy Kristóf az igazi. Vagy egyik sem.

– Ez nem játék, Lilla! – csapott az asztalra. – Bence már három éve melletted van, Kristóf meg csak most jött a képbe, de máris mindent felforgatott. Anyád is aggódik, apád is szóvá tette, hogy „nem illik két vasat tartani a tűzben”. És te? Te csak sodródsz, mintha nem is a saját életed lenne!

A szavak fájtak. Tudtam, hogy igaza van. Bence, a gyerekkori barátom, aki mindig ott volt, amikor sírtam, amikor elhagytak, amikor az érettségi után nem vettek fel az egyetemre. Kristóf, a titokzatos, új fiú a munkahelyen, aki minden reggel kávét hozott, és úgy nézett rám, mintha csak én léteznék a világon. Mindkettőjükben volt valami, ami vonzott, de egyikük sem volt tökéletes. És én? Én csak azt akartam, hogy végre szeressen valaki úgy, ahogy vagyok.

– Lilla, döntened kell – mondta Zsófi halkan, és a kezét az enyémre tette. – Nem húzhatod ezt tovább. Bence megérdemli, hogy tudja, hol áll. Kristóf is. És te is.

Aznap este Bence átjött. Anyám palacsintát sütött, apám a híradót nézte, mintha nem is lenne ott. Bence a szobámban ült, a gitárját pengette, és halkan énekelt. Néztem őt, azt a fiút, akit már gyerekkorom óta ismertem, aki mindig megvédett, aki soha nem bántott. De valami hiányzott. Az a tűz, az a szenvedély, amit Kristóf mellett éreztem.

– Lilla, minden rendben? – kérdezte, és a szemébe néztem. Ott volt benne a félelem, a bizonytalanság. Tudta, hogy valami megváltozott.

– Nem tudom, Bence – mondtam őszintén. – Annyira szeretném, ha minden egyszerű lenne. Ha csak te lennél, vagy csak ő. De nem tudok dönteni.

– Akkor talán nem is szeretsz igazán – mondta halkan, és a hangja megremegett. – Mert ha szeretsz valakit, azt érzed. Nem kell gondolkodni rajta.

Aznap éjjel nem aludtam. Kristóf üzeneteit olvastam, amiket napközben küldött. „Hiányzol.” „Ma is gyönyörű voltál.” „Szeretnélek látni.” A szívem hevesen vert, de közben bűntudat gyötört. Mit keresek én ebben a háromszögben? Miért nem tudok tisztán látni?

Másnap reggel anyám leült mellém a konyhában. – Lilla, tudom, hogy nehéz. De az élet nem vár. Ha nem döntesz, mások döntenek helyetted. És hidd el, az fájni fog.

A munkahelyen Kristóf várt a bejáratnál. – Sétáljunk egyet ebédszünetben? – kérdezte, és én bólintottam. A Duna-parton sétáltunk, a Margit híd alatt, a víz szaga, a villamos zaja mind-mind ismerős volt. Kristóf megfogta a kezem, és halkan beszélt.

– Lilla, tudom, hogy nem vagy szabad. De azt is tudom, hogy érzed, ami köztünk van. Nem akarok a második lenni. Vagy engem választasz, vagy elengedlek.

Megálltam, és a szemébe néztem. – Nem tudok dönteni, Kristóf. Félek. Félek, hogy rosszul választok, hogy megbántok valakit. Hogy magamat is elveszítem.

– Akkor talán tényleg csak magadat szereted – mondta, és elengedte a kezem. – Mert aki igazán szeret, az kockáztat. Az választ. Az nem fél.

Hazamentem, és egész este sírtam. Anyám próbált vigasztalni, apám csak annyit mondott: „Az élet nem habos torta, kislányom.” Zsófi hívott, de nem vettem fel. Egyedül akartam lenni, de közben rettegtem a magánytól.

A következő napokban Bence egyre távolabb került. Már nem hívott, nem írt. Kristóf sem keresett. Egyedül maradtam a saját döntésképtelenségemmel, a saját önzésemmel. A családom is feszültté vált. Anyám aggódott, apám dühös volt, Zsófi pedig már nem is szólt hozzám.

Egy este, amikor már azt hittem, mindent elveszítettem, Bence megjelent az ajtóban. – Lilla, beszélnünk kell – mondta komolyan. – Szeretlek, de nem tudok tovább várni. Ha nem engem akarsz, mondd ki. Ha igen, akkor harcolok érted. De nem akarok többé csak egy opció lenni.

Néztem őt, és rájöttem, hogy mennyire fáj neki ez az egész. Hogy mennyire önző voltam. Hogy csak magamat sajnáltam, miközben ő nap mint nap szenvedett.

– Sajnálom, Bence – mondtam könnyek között. – Nem érdemled meg ezt. Nem tudom, mit akarok. De azt tudom, hogy nem fair, amit veled teszek.

– Akkor engedj el – mondta halkan, és elment.

Aznap este Kristóf is írt. „Ha valaha is készen állsz, tudod, hol találsz.” De már nem válaszoltam. Rájöttem, hogy előbb magammal kell rendbe jönnöm. Hogy nem várhatom el, hogy valaki más boldoggá tegyen, ha én sem tudom, ki vagyok.

A családom lassan elfogadta a döntésemet. Anyám megölelt, apám csak annyit mondott: „Büszke vagyok rád, hogy végre felnőttél.” Zsófi is megbocsátott. – Tudod, Lilla, néha tényleg csak magunkat szeretjük. De ha ezt felismerjük, már tettünk egy lépést előre.

Most, hónapokkal később, már tisztábban látok. Bence új barátnőt talált, Kristóf is továbblépett. Én pedig végre elkezdtem szeretni önmagamat. Nem vagyok tökéletes, de már nem félek a magánytól. Tudom, hogy egyszer majd újra szeretek – de akkor már nem önzésből, hanem tiszta szívből.

Néha még elgondolkodom: vajon tényleg lehet úgy szeretni valakit, hogy közben ne veszítsük el önmagunkat? Ti mit gondoltok, lehet egyszerre szeretni mást és önmagunkat is igazán?