Amikor a Nagymama Megtudta, Hogy Az Unokája Ki Akarta Tenni, Eladta a Házat Előtte

– Nem hiszem el, hogy ezt mondod, Fülöp! – remegő hangon szóltam rá az unokámra, miközben a konyhaasztalnál ültem, a kezem szorosan a porcelán csészére kulcsolva. A szívem hevesen vert, mintha ki akarna ugrani a mellkasomból. Fülöp csak állt ott, karba tett kézzel, és nem nézett a szemembe.

– Mama, értsd meg, nekünk is élni kell valahol – mondta végül. – Három gyerekünk van, és már nem bírjuk tovább anyósoméknál. Ez a ház túl nagy neked egyedül. Miért ne költözhetnénk ide? Te meg elmehetnél egy szép idősek otthonába. Ott gondoskodnának rólad.

A szavak úgy csaptak arcon, mint egy hideg vödör víz. Hatvanöt évem minden emléke ebben a házban volt: itt nőtt fel az én lányom, itt játszott Fülöp is kisfiúként. Most pedig csak egy akadály vagyok az útjában? Egy felesleges bútordarab?

Aznap este órákig forgolódtam az ágyban. Hallottam, ahogy a szomszéd kutyája ugat, ahogy a villamos zörög a távolban. A gondolataim nem hagytak nyugodni. Vajon tényleg önző vagyok? Vagy csak túl sokat vártam attól, hogy a család összetart?

Másnap reggel Fülöp felesége, Dóra is csatlakozott hozzánk. – Zoé néni, mi csak jót akarunk neked – mondta mézes-mázasan. – Az otthonban lesz társaságod, nem leszel magányos. És gondolj bele, milyen jó lesz majd az unokáknak itt nőni fel!

– És nekem? – kérdeztem halkan. – Nekem mi marad ebből az egészből?

Dóra vállat vont. – Hát… legalább nem kell majd aggódnod semmi miatt.

Aznap délután elmentem sétálni a közeli parkba. A padon ülve néztem a játszó gyerekeket és az idős embereket, akik sakkoztak vagy beszélgettek. Eszembe jutottak anyám szavai: „Soha ne hagyd, hogy mások döntsenek helyetted!” Vajon most is igaza lenne?

Hazafelé menet találkoztam Marikával, a régi barátnőmmel. Elmeséltem neki mindent.

– Zoé, ne hagyd magad! – mondta határozottan. – Ez a te házad. Ha úgy érzed, hogy kihasználnak, tegyél valamit! Eladhatod a házat is akár.

A gondolat először ijesztő volt. De ahogy telt az idő, egyre inkább éreztem: nincs más választásom. Nem akarok teher lenni senkinek. És főleg nem akarom, hogy úgy kezeljenek, mint egy tárgyat.

A következő hetekben titokban ingatlanost hívtam. János bácsi régi ismerős volt a piacról; megbíztam benne.

– Zoé néni, ez a ház aranyat ér! – mondta lelkesen. – Ha akarja, pár hét alatt eladom.

Közben Fülöp és Dóra egyre türelmetlenebbek lettek.

– Mikor döntesz már? – kérdezte Fülöp egyik este ingerülten. – Nem húzhatjuk ezt örökké.

– Ne aggódj – feleltem higgadtan –, hamarosan minden elrendeződik.

A ház gyorsan elkelt. Egy fiatal pár vette meg; láttam rajtuk az örömöt és izgatottságot. Amikor aláírtam a papírokat, könnyek szöktek a szemembe – de nem bántam meg.

Otthon leültem Fülöppel és Dórával szemben.

– Eladtam a házat – mondtam csendesen.

Fülöp arca elfehéredett.

– Mit csináltál?! – kiáltotta.

– Amit kellett – feleltem nyugodtan. – Nem leszek senki terhére. A pénzből veszek magamnak egy kis lakást, és marad annyi is, hogy segítsek nektek egy kicsit az életben.

Dóra sírni kezdett; Fülöp csak némán bámult maga elé.

Azóta egy kis garzonban élek Zuglóban. Néha hiányzik a régi ház és az emlékek, de tudom: jól döntöttem. Az unokáim néha meglátogatnak; Fülöp még mindig nehezen emészti meg a történteket.

Vajon tényleg önző voltam? Vagy csak végre kiálltam magamért? Ti mit tettetek volna a helyemben?