Negyvenöt évesen újra anya lettem – egy imádság ereje
– Anya, ugye Isten tényleg meghallgatja az imákat? – kérdezte Eszter, miközben a viharos eső dobolt az ablakon. A konyhaasztalnál ültem, kezemben egy bögre kamillateával, és próbáltam elhessegetni a fejfájást, ami napok óta gyötört. Eszter szemei ragyogtak, ahogy rám nézett, és hirtelen úgy éreztem, mintha visszacsöppentem volna húsz évvel ezelőttre, amikor még minden lehetségesnek tűnt.
– Persze, kicsim – feleltem fáradtan, bár magam sem voltam biztos benne. – Miért kérdezed?
– Csak… minden este azt kérem, hogy legyen még egy testvérem. Tudom, hogy már nem lehet, de hátha…
A szívem összeszorult. Negyvenöt éves vagyok, és már rég lemondtam arról, hogy újra anya lehetek. Az orvosok évekkel ezelőtt közölték: a hormonjaim kimerültek, a szervezetem elfáradt. A férjem, Gábor is elfogadta ezt. Eszter pedig – úgy hittem – beletörődött.
Aznap éjjel alig aludtam. A gondolataim cikáztak: vajon tényleg lehet még csoda? Vagy csak a lányom gyermeki hite tartja bennem a reményt? Másnap reggel azonban minden megváltozott.
A reggeli kávé után hirtelen hányinger tört rám. Először azt hittem, csak a stressz vagy az időjárás teszi. De ahogy telt a hét, egyre furcsábban éreztem magam. Gábor aggódva nézett rám:
– Nem kéne elmenned orvoshoz? Már napok óta sápadt vagy.
– Ugyan már, csak fáradt vagyok – legyintettem, de belül már motoszkált bennem a gyanú. Végül vettem egy terhességi tesztet – csak hogy megnyugtassam magam. Amikor megláttam a két csíkot, először azt hittem, rosszul látok. A kezem remegett, a szívem hevesen vert.
– Ez nem lehet igaz… – suttogtam magam elé.
Gábor döbbenten nézett rám, amikor elmondtam neki.
– Ez… ez hogy lehetséges? – kérdezte halkan.
– Nem tudom… talán Eszter imája…
Aznap este Eszterhez bújtam az ágyban.
– Kicsim, tudod… lehet, hogy Isten tényleg meghallgatta az imádat.
A lányom szemei könnybe lábadtak az örömtől. De ahogy telt az idő, a boldogság mellett egyre több félelem is beköltözött a szívembe. Vajon képes leszek-e negyvenöt évesen újra végigcsinálni mindent? Mi lesz, ha valami baj történik? És mit szól majd a család többi része?
Anyám, aki mindig is aggódott értem, amikor megtudta a hírt, csak ennyit mondott:
– Te megőrültél? Ebben a korban? Gondolj Eszterre is! Mi lesz vele, ha valami bajod lesz?
A testvérem, Zsuzsa sem volt lelkes:
– Most komolyan? Már rég túl vagy ezen! Miért kockáztatod az egészségedet?
A faluban is gyorsan elterjedt a hír. A boltban összesúgtak mögöttem:
– Láttad? A Katalin lánya újra terhes! Negyvenöt évesen! – suttogták.
Próbáltam nem törődni vele, de minden nap egyre nehezebb lett. Gábor is egyre zárkózottabb lett; esténként csak ültünk egymás mellett némán. Egyik este végül kitört belőlem:
– Miért nem örülsz velem együtt? Hiszen ez egy csoda!
Gábor sóhajtott:
– Nem tudom… Félek. Félek attól, hogy elveszíthetlek. Félek attól is, hogy nem tudunk majd mindent megadni ennek a gyereknek…
Sírva fakadtam. Annyi év után végre újra anya lehetek – és mégis mindenki csak a veszélyeket látja. Egyedül Eszter volt mellettem feltétlenül.
Ahogy múltak a hónapok, lassan mindenki kezdte elfogadni a helyzetet. Anyám is gyakrabban jött át segíteni; Zsuzsa pedig babaruhákat hozott át a saját gyerekeiből. Gábor is kezdett felengedni: esténként már együtt terveztük a babaszobát.
A terhesség azonban nem volt könnyű: gyakran voltam rosszul, sokat kellett pihennem. Az orvos is figyelmeztetett:
– Katalin, önnek most nagyon kell vigyáznia magára! Ez nem olyan lesz, mint húsz éve.
De minden nehézség ellenére ott volt bennem az öröm: egy új élet növekszik bennem – talán tényleg egy gyermeki ima erejéből.
Amikor megszületett Bence – egészségesen és erősen –, mindannyian sírtunk a boldogságtól. Eszter büszkén ölelte magához az öccsét.
Most itt ülök az ablakban, Bencét ringatom a karomban, és azon gondolkodom: vajon tényleg van valami odafent, ami meghallgatja a gyermeki imákat? Vagy csak az élet akart még egyszer meglepni?
Ti mit gondoltok? Megéri hinni a csodákban – vagy csak magunknak teremtjük őket?