„Vidd el a kutyát máshoz, aztán majd meglátjuk!” – Egy testvéri kapcsolat határán

– Vidd el a kutyát máshoz, aztán majd meglátjuk! – ordította Gergő, miközben az ajtófélfába kapaszkodva próbált nem rám nézni. A hangja éles volt, mint a kés, és úgy hasított belém, mintha tényleg megsebezne. Mázli, a kis keverék kutyám, ijedten bújt a lábamhoz, mintha ő is érezné, hogy most valami véglegesen megváltozik.

– Miért nem lehet egyszerűen csak beszélgetni? – kérdeztem halkan, de tudtam, hogy Gergő már nem hallja meg. Az utóbbi hónapokban egyre ritkábban találkoztunk. Ő elmerült a munkájában, én pedig próbáltam túlélni a mindennapokat egyedül, miután anyánk tavaly meghalt. Azóta minden más lett. A ház üresnek tűnt, még akkor is, ha mindketten ott voltunk.

– Nem akarom ezt a kutyaszagot! – vágott vissza Gergő. – Mindig csak a problémáidat hozod ide! Nem elég, hogy anyánk miatt minden rám szakadt? Most még nekem kellene vigyáznom rád is?

A szavai úgy csattantak, mint az ostor. Éreztem, ahogy a torkomban gombóc nő. Mázli szomorúan nézett rám, mintha ő is szégyellné magát. Pedig nem ő tehet róla. Én sem. Vagy mégis?

– Nem kérek semmit tőled! Csak szerettem volna látni téged… – próbáltam magyarázkodni, de Gergő már hátat fordított.

– Menj el! – mondta halkan, de annál határozottabban.

Kiléptem az esőbe. A kabátom átázott pillanatok alatt, Mázli pedig remegett mellettem. Az utcán végigfutottak az autók, az ablakok mögött meleg fények villantak fel. Más családok talán most együtt vacsoráznak. Mi pedig… mi elvesztettük egymást.

A villamosmegállóban állva visszagondoltam arra a napra, amikor először hoztam haza Mázlit. Anyánk akkor még élt. Gergő nevetett rajta, hogy mennyire ügyetlenül próbálom pórázra szoktatni. Akkoriban minden könnyebbnek tűnt.

Most viszont minden szó csak újabb sebet ejtett rajtam. Vajon tényleg én vagyok az oka annak, hogy Gergő ennyire elzárkózott? Vagy ő sem tudja feldolgozni a veszteséget?

Másnap reggel csörgött a telefonom. Gergő neve villogott a kijelzőn. Egy pillanatig haboztam, felvegyem-e.

– Szia – szólt bele rekedten. – Sajnálom a tegnapit… Csak… túl sok minden történt mostanában.

– Tudom – feleltem halkan. – Nekem is nehéz.

– Nem akartam megbántani téged. Csak… amikor meglátlak Mázlival… mindig anyára emlékeztet. És arra, hogy már nincs velünk.

Hosszú csend következett.

– Szeretném, ha eljönnél ma este – mondta végül Gergő. – De… tényleg nem bírom most a kutyát is. Megpróbálhatnád valakinél hagyni?

Elgondolkodtam. Vajon tényleg ennyire zavarja Mázli? Vagy csak ürügyet keres arra, hogy ne kelljen szembenéznie velem és a múlttal?

Este mégis elmentem hozzá – Mázlit otthagytam a szomszéd Marika néninél. Amikor beléptem a lakásba, Gergő már az asztalnál ült egy üveg borral és két pohárral.

– Emlékszel, amikor anyával együtt főztünk? – kérdezte hirtelen.

Bólintottam. A konyha illata, az összekacsintások… minden visszatért egy pillanatra.

– Hiányzik – mondtam ki végül.

– Nekem is – felelte Gergő. – És félek… hogy elveszítelek téged is.

A könnyeim végigfolytak az arcomon. Gergő átölelt. Hosszú percekig csak ültünk ott csendben.

Aznap este először éreztem úgy, hogy talán van remény. Talán képesek vagyunk újra egymásra találni.

De vajon elég lesz-e ez ahhoz, hogy megbocsássunk egymásnak? Vagy mindig ott marad köztünk ez a láthatatlan fal?

Ti mit gondoltok: lehet újrakezdeni egy testvéri kapcsolatot ennyi fájdalom után? Vagy vannak sebek, amik sosem gyógyulnak be igazán?