Anyám árnyékában – amikor a szeretet ellenséggé válik
– Nem akarom, hogy többé beleszólj az életembe! – Martyna hangja remegett a dühtől, miközben a konyhaasztalnál álltunk egymással szemben. A bögrémből kiömlött a kávé, ahogy remegő kézzel letettem. Azt hittem, ismerem a lányomat. Azt hittem, mindent megtennék érte – és meg is tettem. Amikor tavaly ősszel bejelentette, hogy elválik Gábortól, azonnal mellé álltam. Nem kérdeztem, csak támogattam. Ott voltam minden tárgyaláson, én beszéltem az ügyvéddel, én vigyáztam az unokámra, amikor Martyna sírva feküdt az ágyban.
Akkor még azt hittem, ez az anyai szeretet dolga. Hogy nekem kell erősnek lennem, amikor ő összetörik. De most, fél évvel később, Martyna már nem az a törékeny kislány volt, akit mindig meg akartam védeni. Most ő volt az, aki ellenem fordult.
– Anya, te tönkretetted az életem! – vágta hozzám egy este, amikor megpróbáltam megbeszélni vele, hogy talán túl gyorsan költözött össze az új barátjával, Zolival. – Mindig mindent jobban tudsz! Mindig te akarod irányítani az életemet!
A szavak úgy vágtak belém, mint a kés. Hát ezért harcoltam? Ezért álltam ki mellette Gáborral szemben? Az egész család szétszakadt miattunk. A testvérem, Ildikó már hónapok óta nem beszél velem, mert szerinte túlzottan beleavatkoztam Martyna házasságába. Az unokám, Ádám is egyre zárkózottabb lett – mintha érezné a feszültséget.
Emlékszem, amikor Martyna kicsi volt, minden este együtt olvastunk mesét. Akkor azt hittem, örökké ilyen közel leszünk egymáshoz. De most úgy érzem, mintha egy idegen állna előttem. Egy idegen, akinek minden mozdulata vádol.
– Miért nem tudsz egyszerűen csak örülni nekem? – kérdezte Martyna egyik este sírva. – Miért kell mindig mindent megkérdőjelezned?
– Mert félek érted! – tört ki belőlem. – Mert nem akarom, hogy újra csalódj! Nem akarom, hogy Zoli is bántson!
– De hát nem bánt! – kiáltotta. – Te vagy az egyetlen, aki bánt!
Aznap este először gondoltam arra: lehet, hogy tényleg én vagyok a hibás. Lehet, hogy annyira akartam segíteni neki, hogy közben elfelejtettem: már felnőtt nő. Hogy neki is joga van hibázni.
A családunkban mindig is erős nők voltak. Anyám is ilyen volt – keménykezű asszony, aki soha nem engedte el a gyeplőt. Gyerekkoromban sokszor haragudtam rá ezért. Most pedig ugyanazokat a hibákat követem el Martynával.
A válás után mindenki engem hibáztatott. Gábor anyja azt mondta: „Te uszítottad rá Martynát a fiamra!” A barátnőim szerint túlzottan belefolytam mindenbe. De hát mit tehettem volna? Nézni tétlenül, ahogy a lányom szenved?
Egyik este Ádám odajött hozzám.
– Mama, miért veszekszel mindig anyával? – kérdezte halkan.
Nem tudtam mit mondani neki. Csak megsimogattam a fejét és azt suttogtam: „Sajnálom, kisfiam.” De igazából magamat sajnáltam. Mert elvesztettem azt az embert, akiért mindent feláldoztam.
A karácsony különösen nehéz volt. Martyna Zoli családjához ment vacsorára, én pedig egyedül ültem a nappaliban a feldíszített fa mellett. A tévében halk karácsonyi dalok szóltak, de én csak a csendet hallottam magamban.
Azóta sem beszélünk sokat. Ha találkozunk is – főleg Ádám miatt –, minden szavunk óvatos és kimért. Mintha két idegen próbálna udvariasan elbeszélgetni egymással.
Néha visszagondolok arra az őszi napra, amikor Martyna először mondta ki: „Elválok.” Akkor azt hittem, csak nekem van szüksége rá. Most már tudom: neki is szüksége lett volna arra, hogy hagyjam élni.
De hogyan lehet elengedni valakit, akit egész életedben védeni akartál? Hogyan lehet elfogadni, hogy a szeretet néha több kárt okoz, mint hasznot?
Most itt ülök a sötét nappaliban és azon gondolkodom: vajon lesz-e még valaha olyan köztünk minden, mint régen? Vagy örökre elveszítettük egymást?
„Lehet egy anya túl sokat szeretni? És ha igen… hogyan lehet visszafordítani mindazt, amit már kimondtunk egymásnak?”