A férjem hazahozta a hét éves fiát – Most mit tegyek?
– Nem hiszem el, hogy ezt most csinálod velem, Gábor! – kiáltottam, miközben a nappali közepén álltam, és a férjemre néztem, aki egy kisfiú kezét szorongatta. A fiú zavartan pislogott rám, a hátán egy kopott hátizsák lógott, mintha csak egy hétvégi kirándulásról érkezett volna haza. De ez nem egy kirándulás volt. Ez valami egészen más.
Gábor arca sápadt volt, a szeme alatt sötét karikák húzódtak. Az utóbbi hetekben egyre zárkózottabb lett, alig szólt hozzám, és éjszakánként sokáig forgolódott az ágyban. Azt hittem, talán a munkahelyén van gond, vagy valami egészségügyi problémája van, de sosem mondott semmit. Most viszont itt állt előttem egy idegen kisfiúval – az ő fiával.
– Ő itt Marci – mondta halkan. – Az én fiam.
A világ megállt körülöttem. Csak a hűtőszekrény halk zúgását hallottam, meg Marci szuszogását. Próbáltam felfogni, amit hallok. Hét éve vagyunk házasok Gáborral, és soha, egyetlen szóval sem említette, hogy lenne egy gyereke. Hogy lehetett ezt eltitkolni előlem? Miért most derül ki?
– Ez valami vicc? – kérdeztem remegő hangon. – Gábor, kérlek…
– Nem vicc – felelte. – Marci anyukája meghalt múlt héten. Nem volt más rokona. Nekem kellett elhoznom.
A szívem összeszorult. Egyszerre éreztem dühöt, félelmet és sajnálatot. A kisfiú csak állt ott némán, és a cipőjét bámulta. Nem tudtam eldönteni, hogy sírjak vagy ordítsak.
Aznap este alig szóltunk egymáshoz. Gábor elmagyarázta, hogy még fiatal volt, amikor Marcit nem vállalta fel nyilvánosan, mert akkoriban már velem ismerkedett. A kapcsolatuk megszakadt, de most minden megváltozott. Marci nálunk fog lakni.
Az első éjszaka Marci sírt álmában. Hallottam a halk zokogást a gyerekszobából – amit eddig vendégszobának használtunk –, de nem mertem bemenni hozzá. Idegen volt számomra. Másnap reggel Gábor korán elment dolgozni, én pedig ott maradtam Marcival kettesben.
– Szereted a kakaót? – kérdeztem tőle bizonytalanul.
Bólintott.
– Csinálok neked reggelit.
A konyhában próbáltam összeszedni magam. Anyám hangja visszhangzott a fejemben: „Egy nőnek mindent el kell viselnie a családért.” De vajon ezt is? Egy idegen gyereket? Egy titkot?
Marci csendben ült az asztalnál, és néha rám pillantott nagy barna szemeivel. Próbáltam mosolyogni rá, de belül forrtam.
Délután átjött anyám is. Amint meglátta Marcit, rögtön kérdezősködni kezdett:
– Ki ez a kisfiú? Új szomszéd?
– Gábor fia – feleltem halkan.
Anyám arca megkeményedett.
– És te ezt hagyod? Hogy csak úgy behozza ide?
Nem válaszoltam. Mit is mondhattam volna? Hogy nem tudom mit tegyek? Hogy félek attól, hogy sosem fogom tudni szeretni ezt a gyereket?
Az elkövetkező napokban minden mozdulatomban ott volt a feszültség. Marci csendes volt, visszahúzódó, de néha láttam rajta, hogy figyel engem. Egy este véletlenül meghallottam, ahogy Gáborral beszélgetnek:
– Apa… Anya visszajön még?
– Nem, kisfiam… De itt vagyok neked én… és Zsuzsa is – mondta Gábor.
A nevemet hallva összeszorult a torkom. Vajon tényleg képes vagyok anyja lenni ennek a fiúnak? Vagy örökre csak egy idegen maradok számára?
Egyik este Marci odajött hozzám vacsora után.
– Zsuzsa néni… Segítesz megkeresni a plüssmacimat? Elhagytam valahol…
Először meglepődtem, aztán bólintottam. Együtt kerestük végig a lakást. Amikor megtaláltuk a kanapé mögött, Marci rám mosolygott először mióta nálunk van.
Abban a pillanatban valami megmozdult bennem. Talán mégis képes vagyok szeretni őt…
De minden nap újabb kihívásokat hozott: az óvodai beszoktatás nehezen ment, Marci gyakran sírt reggelente. Gábor sokat dolgozott, így minden teher rám szakadt. Anyám folyamatosan kritizált: „Nem vagy elég szigorú! Nem vagy elég anya!”
Egy este összevesztünk Gáborral.
– Neked könnyű! Te csak bejelented, hogy van egy fiad! Nekem meg egyik napról a másikra anyának kell lennem! – kiabáltam.
Gábor csak állt némán.
– Sajnálom… Nem akartam így… De nem tudtam mást tenni – mondta végül.
Sokszor gondolkodtam azon: vajon képes vagyok-e megbocsátani neki ezt a titkot? Vajon lehet-e újrakezdeni úgy, hogy közben minden nap emlékeztet valamire, amit sosem tudtam?
Most itt ülök Marci ágya mellett, nézem ahogy alszik. Már nem érzem magam annyira idegennek mellette. De még mindig félek attól, hogy egyszer majd hibázom…
Vajon lehet-e valaki igazi anya úgy, hogy nem ő szülte azt a gyereket? És vajon képesek vagyunk-e újraépíteni a bizalmat ott, ahol egyszer már összetört?