1979-ben kilenc roma kisbabát fogadtam örökbe – 46 év után most elmondom, mi lett velük és velem

– Nem lehet ezt így tovább csinálni, Lajos! – csattant fel anyám a konyhaasztalnál, miközben a keze remegett a kávéscsésze felett. A hangja éles volt, mint a kés, és a szemeiben ott ült a kétségbeesés. – Egyedül vagy, özvegyen, negyvenhárom évesen! Miért nem keresel magadnak egy rendes asszonyt? Miért kell neked mindig mindent másképp csinálni?

A szívem összeszorult. Már hónapok óta minden reggel Anne fényképét néztem a komódon, és hallottam a hangját a fejemben: „Ne hagyd, hogy a szeretet velem haljon. Adj neki helyet, ahol élhet.” Anne volt az életem szerelme, de 1979 tavaszán egy hirtelen jött betegség elragadta tőlem. A házunk, amelyet együtt építettünk fel Kispesten, hirtelen üres lett. A barátaim mind azt mondták: „Lajos, új életet kell kezdened!” De én csak ültem esténként a sötétben, és próbáltam rájönni, hogyan lehet tovább élni egy összetört szívvel.

Egyik este, amikor már azt hittem, soha többé nem találok értelmet az életemben, bekapcsoltam a tévét. Egy riport ment arról, hogy a budapesti csecsemőotthonban kilenc roma kisbabát senki sem akar örökbe fogadni. Az ápolónő sírva mondta: „Ők is csak szeretetre vágynak.” Valami megmozdult bennem. Anne szavai visszhangoztak: „Adj helyet a szeretetnek!”

Másnap reggel már az otthon ajtaján kopogtattam. Az igazgatónő, Szabó Ilona néni először hitetlenkedve nézett rám.
– Maga? Egyedülálló férfi? Kilenc gyereket akar örökbe fogadni?
– Igen – mondtam határozottan. – Mindegyiket.

A hír futótűzként terjedt a családban és a szomszédságban. A testvérem, Pista, dühösen rám förmedt:
– Megőrültél? Tudod te, mit jelent ez? Roma gyerekeket? Mit fognak szólni az emberek?
– Nem érdekel – feleltem. – Ezeknek a gyerekeknek senkijük sincs. Nekem sincs már senkim. Talán így leszünk egymásnak valakik.

A következő hetekben minden megváltozott. A ház megtelt sírással, nevetéssel, pelenkákkal és kakaófoltokkal. A legidősebb, Marika, hároméves volt, a legkisebbek – Zoli és Gizi – még járni sem tudtak. Az első hónapok pokolian nehezek voltak. Volt olyan este, amikor mind a kilencen egyszerre sírtak. Volt olyan nap, amikor a boltban rám mutogattak: „Nézd már, az az őrült Lajos bácsi!”

De ahogy teltek az évek, egyre inkább családdá kovácsolódtunk. Persze nem volt minden idilli. A gyerekek az iskolában folyamatosan csúfolódásnak voltak kitéve.
– Te úgysem vagy igazi magyar! – kiabálták Marikának az udvaron.
Hazajött sírva:
– Apa, miért utálnak minket?
Nem tudtam mit mondani. Csak átöleltem.

A kamaszkor maga volt a pokol. Zoli egyszer eltűnt három napra. Amikor végre előkerült, csak annyit mondott:
– Apa, nem bírom ezt tovább! Mindenki lenéz minket.
– Fiam – mondtam neki –, én sem vagyok tökéletes. De ha mi nem tartunk össze, ki fog?

A családomban is folytatódtak a konfliktusok. Anyám sosem tudta elfogadni a döntésemet.
– Ezek sosem lesznek igazi unokáim! – mondta keserűen.
De amikor Gizi egyszer odabújt hozzá és azt suttogta: „Nagyi, szeretsz engem?”, anyám szeme megtelt könnyel.

Az évek múltak. Marika ápolónő lett egy vidéki kórházban. Zoli autószerelőként dolgozik Kőbányán. Gizi tanár lett – roma gyerekeket tanít olvasni és írni. A többiek is mind megtalálták a helyüket: van köztük szakács, fodrász, sőt egy jogász is.

Most, 46 évvel később, itt ülök ugyanazon a konyhaasztalon, ahol anyám annak idején annyira féltett ettől az úttól. A falon ott vannak mindannyiuk fényképei: esküvőkön, diplomaosztókon, unokákkal az ölemben. Néha még mindig hallom Anne hangját: „Adj helyet a szeretetnek.”

Sokan kérdezik tőlem: Megérte? Nem bántad meg? Néha nehéz volt – nagyon is –, de ha újrakezdhetném, ugyanígy döntenék.

Vajon mi kell ahhoz Magyarországon, hogy végre minden gyereknek esélye legyen szeretetben felnőni? Ti mit tennétek a helyemben?