Eladtam a húszéves Ladámat, hogy kifizessem a fiam esküvőjét – de amit az oltárnál tett, összetörte a szívemet
– Anyu, kérlek, ne csinálj jelenetet! – suttogta a fiam, Gergő, miközben a menyasszonyi asztalhoz vezetett. A szívem hevesen vert, a tenyerem izzadt. Körülöttünk mindenki nevetett, poharakat emelgettek, a zenekar halk cigányzenét játszott. De én csak arra tudtam gondolni: vajon észreveszi-e valaki, hogy a húszéves Ladámat adtam el, hogy ez a nap ilyen szép lehessen?
Az egész esküvő egy álomnak tűnt – legalábbis addig a pillanatig. Hónapokig számolgattam a forintokat, minden fillért félretettem. A férjem, Laci már régóta nincs velünk, egyedül neveltem fel Gergőt. Azt hittem, ha mindent beleadok ebbe az esküvőbe, végre büszke lehet rám. Eladtam a Ladát, amit még apámtól örököltem, és kiürítettem a takarékszámlámat – mindent Gergő boldogságáért.
A menyasszony családja, a Varga család, gazdag emberek voltak. A menyasszony apja, Varga István egy ismert vállalkozó a városban. Az ő asztaluknál kristálypoharak csillogtak, mindenki elegáns ruhában ült. Az én családom szerényen öltözött, de boldogan mosolyogtak rám – ők tudták, mennyit jelent nekem ez az egész.
A vacsora végén Gergő felállt, megkocogtatta a poharát. Mindenki elcsendesedett. A mikrofon recsegett egyet.
– Szeretnék köszönetet mondani mindenkinek, aki eljött ma – kezdte Gergő. – Különösen szeretném megköszönni apósomnak, Varga Istvánnak, hogy ilyen csodálatos esküvőt szervezett nekünk.
A szívem kihagyott egy ütemet. A terem 200 vendége egyszerre fordult felém. Éreztem magamon a pillantásokat: néhányan sajnálkozva néztek rám, mások értetlenül. Az unokatestvérem, Zsuzsa odasúgta: – Hát ezt nem hiszem el…
Gergő folytatta: – Köszönjük a szeretetet és a támogatást!
A menyasszony apja mosolyogva biccentett. Én pedig ott ültem, mintha hirtelen láthatatlanná váltam volna. A kezem remegett. Az egész testem zsibbadt.
A vacsora után odamentem Gergőhöz.
– Fiam… – kezdtem halkan –, tudod te egyáltalán, mennyit áldoztam ezért a napért?
Gergő idegesen nézett rám.
– Anya, kérlek! Nem akartam kellemetlen helyzetbe hozni senkit. De hát mindenki tudja, hogy István bácsi fizette a zenekart meg a dekorációt…
– És ki fizette ki a vacsorát? Ki adta el az autóját? – kérdeztem remegő hangon.
– Anya… – sóhajtott Gergő –, ne rontsd el ezt a napot!
A könnyeim végigfolytak az arcomon. Az unokahúgom, Réka odajött hozzám.
– Marika néni, ne hagyja magát! Mindenki tudja, hogy maga nélkül nem lett volna ilyen szép ez az esküvő.
De én csak ültem ott némán. Az este hátralévő részében úgy éreztem magam, mintha egy idegen lennék a saját fiam életében.
Később hazamentem egyedül. A lakásban csend volt. Leültem apám régi foteljába és elővettem azt a fényképet, amin még együtt vagyunk Gergővel és Lacival egy balatoni nyaraláson. Akkor még minden egyszerű volt.
Másnap reggel Gergő felhívott.
– Anya… haragszol rám?
– Nem haragszom – válaszoltam halkan –, csak fáj.
– Sajnálom… Nem gondoltam bele… Csak azt akartam, hogy mindenki jól érezze magát.
– És én? Én jól érezzem magam? – kérdeztem vissza.
Hosszú csend volt a vonalban.
Azóta sem beszélünk úgy egymással, mint régen. Néha azon gondolkodom: vajon túl sokat vártam el tőle? Vagy csak annyit szerettem volna, hogy büszke legyen rám?
Ti mit tettetek volna az én helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen megaláztatást? Vajon tényleg az anyagi áldozat számít egy családban – vagy valami egészen más?