Meghívtam a „szegény volt feleségemet” az esküvőmre, hogy megalázzam – de limuzinnal érkezett, a legnagyobb riválisommal az oldalán, és egy titokkal, ami másnap tönkretett

– Hogy képzeled ezt, Gábor? – kérdezte anyám, miközben a tükör előtt igazgatta a nyakkendőmet. – Meghívod Katát az esküvődre? Tudod jól, mennyit szenvedett melletted!

A kezem remegett, ahogy a mandzsettagombot próbáltam begombolni. – Anya, ez csak egy gesztus. Megmutatom neki, hogy nélküle is boldog vagyok. Hogy nem tört össze.

Valójában minden porcikámban éreztem a feszültséget. Kata volt az első szerelmem, a feleségem hat évig. Amikor elváltunk, mindenki azt mondta, hogy én jövök ki jobban belőle. Én maradtam a lakásban a Váci úton, én vittem tovább a családi vállalkozást. Kata albérletbe költözött Zuglóba, és mindenki sajnálta. Én pedig… én azt akartam, hogy lássa: nélküle is sikeres vagyok.

Az esküvő napján minden tökéletesnek tűnt. A Bazilika előtt álltam, mellettem az új menyasszonyom, Dóra – szép, okos, gazdag családból való lány. A vendégek sorra érkeztek: régi barátok, üzleti partnerek, rokonok. Mindenki mosolygott, gratulált.

Aztán megállt egy hófehér limuzin a templom előtt. Mindenki odakapta a fejét. Az ajtó kinyílt, és Kata szállt ki belőle – piros ruhában, magabiztos mosollyal. Mellette ott állt Szabó András – az az ember, akitől mindig is tartottam. Az üzleti riválisom. Aki egyszer már majdnem elvitte előlem a legnagyobb szerződést.

A gyomrom görcsbe rándult. Dóra anyja odasúgta: – Ez ki?

– A volt feleségem – feleltem halkan.

Kata odalépett hozzám. – Gratulálok, Gábor! Gyönyörű napot választottatok.

– Köszönöm – mondtam feszülten. – Látom, nem egyedül jöttél.

András kezet nyújtott. – Rég találkoztunk! Remélem, nem bánod, hogy elkísértem Katát.

A vendégek suttogni kezdtek. Éreztem a tekinteteket a hátamon. Kata végignézett rajtam.

– Tudod, Gábor – mondta halkan –, néha az élet visszaadja azt, amit adtál neki.

Nem értettem pontosan, mire gondol. De egész nap csak rájuk tudtam figyelni. Kata nevetett András viccein, mindenki körülöttük forgott. Dóra egyre idegesebb lett.

Az ünnepi vacsoránál András odajött hozzám.

– Hallottam, hogy új pályázatot írtak ki az önkormányzatnál – mondta mosolyogva. – Remélem, nem bánod, ha indulok rajta.

– Szabad országban élünk – feleltem ridegen.

Kata rám nézett.

– Gábor… emlékszel még arra a régi lakásra? Ahol együtt álmodoztunk?

– Persze – mondtam halkan.

– Tudod… most már én vagyok a tulajdonosa.

Először nem értettem. Aztán leesett: Kata megvette azt a lakást, amit én eladtam a válás után – csak hogy végleg lezárjam a múltat. Most ő lakik benne… Andrással?

Az este végén Dóra sírva fakadt.

– Miért kellett meghívnod őt? Miért kell mindenkinek látnia ezt?

Nem tudtam válaszolni. Csak ültem ott némán.

Másnap reggel csörgött a telefonom. Az ügyvédem volt az.

– Gábor… baj van. Az önkormányzati pályázatot visszavonták. Valaki panaszt tett…

Később kiderült: András cége nyerte el a szerződést. Kata segített neki mindenben – ő adta át azokat az információkat, amiket csak ő tudhatott rólam és a cégemről.

Ott ültem a nappaliban, egyedül. A lakás üres volt; Dóra elment az anyjához.

Kata üzenetet küldött: „Néha csak akkor tanulunk meg igazán értékelni valakit, amikor már késő.”

Azt hittem, én győztem. De végül mindent elvesztettem: a szerelmet, a büszkeségemet… és az üzletet is.

Vajon tényleg megérte ennyire büszkének lennem? Ti mit tettetek volna a helyemben?