12 évig építettük az álomházunkat, most a lányunk magának akarja – Mit tegyünk?
– Anya, apa, le kell ülnünk beszélni – mondta Anna, miközben az ajtóban állt, szorongva gyűrögetve a kabátja ujját. A konyhában éppen a vacsorát készítettem, Laci pedig a kandalló mellett olvasott. A levegőben már ott vibrált valami furcsa feszültség, amitől összeszorult a gyomrom.
– Mi történt, kicsim? – kérdeztem, miközben letettem a fakanalat. Anna sosem volt az a típus, aki csak úgy beállítana komoly arccal.
– Sanyi megkérte a kezem – mondta halkan, de a szeme csillogott. – És… szeretnénk ideköltözni. A házba. A ti házatokba.
Először azt hittem, rosszul hallok. Tizenkét évig építettük ezt a házat Lacival. Minden téglát mi raktunk le, minden ablakot együtt választottunk ki. A kertben én ültettem el az orgonabokrokat, Laci pedig saját kezűleg faragta a teraszt. Ez volt az álmunk: egy csendes, vidéki otthon, távol a város zajától, ahol végre megpihenhetünk.
– Ide? – kérdezte Laci döbbenten. – De hát ez… ez a mi otthonunk.
Anna szeme megtelt könnyel. – Tudom, de Sanyiék albérletben laknak Pesten, és nagyon nehéz most lakást venni. Itt minden adott lenne: nyugalom, kert, hely a gyerekeknek… És ti is közelebb lennétek hozzánk.
A szívem egyszerre telt meg büszkeséggel és fájdalommal. Mindig is azt akartam, hogy Anna boldog legyen. De vajon fel kell áldoznom ezért mindazt, amiért évtizedeken át dolgoztunk?
Aznap este Lacival órákig vitatkoztunk. Ő dühös volt: – Nem azért dolgoztam egész életemben, hogy most átadjam mindent! Mi lesz velünk? Hol fogunk élni? – kérdezte keserűen.
Én csak ültem az ágy szélén, és bámultam a falat. Eszembe jutottak azok az évek, amikor még csak egy kis faházban laktunk itt, és minden forintot félretettünk az építkezésre. Hányszor mondtam le új ruháról vagy nyaralásról csak azért, hogy egyszer legyen egy saját otthonunk?
Másnap Anna újra eljött. – Anya, kérlek… Sanyi szülei nem tudnak segíteni nekünk. Ha nem tudunk ideköltözni, lehet, hogy el kell halasztanunk az esküvőt is.
– Nem lehetne inkább keresni nektek egy kis házat a faluban? – próbáltam kompromisszumot ajánlani.
– Az nem ugyanaz – vágta rá Anna. – Ez a ház mindig is az otthonom volt. Itt nőttem fel! Nem érted?
A szavai úgy hasítottak belém, mint egy kés. Hát tényleg ilyen önző lennék? Vagy csak ő nem látja át, mennyi lemondásba került mindez?
A faluban persze hamar elterjedt a hír. A boltban Marika néni félrehívott: – Hallom, Anna visszaköltözne hozzátok. Hát ti mit szóltok ehhez? Nem lesz ebből baj?
A templomban is összesúgtak mögöttünk: – Ezek a mai fiatalok mindent készen akarnak kapni…
Laci egyre zárkózottabb lett. Esténként csak ült a verandán és bámulta a naplementét. Egyszer azt mondta: – Ha átadjuk nekik a házat, elveszítem önmagam is.
Én pedig egyre inkább két tűz közé kerültem. Anna minden nap hívott, könyörgött, sírt. Sanyi is eljött egyszer: – Néni, mi tényleg vigyáznánk mindenre! Felújítanánk a tetőt is…
De vajon mit ér az egész felújítás vagy gondoskodás, ha közben elveszítem azt a helyet, ahol végre otthon érzem magam?
Egyik este Anna zokogva tört be hozzánk: – Anya, én nem értem! Miért nem akartok segíteni nekünk? Mindig azt mondtad, hogy a család a legfontosabb!
– Az is! De mi is család vagyunk Lacival! – kiáltottam rá először életében.
A csend szinte fájt utána. Anna csak nézett rám könnyes szemmel.
Azóta sem tudom eldönteni: önzőség-e ragaszkodni ahhoz, amiért egész életünkben dolgoztunk? Vagy épp az lenne önzőség, ha mindent odaadnék csak azért, hogy más boldog legyen?
Ti mit tennétek a helyemben? Hol húzódik a határ önzetlenség és önfeladás között?