Zsuzsa bosszúja – Egy hűtlen férj árnyékában

– Hogy tehetted ezt velem, Gábor? – A hangom remegett, de nem a félelemtől, hanem attól a dühös, jeges fájdalomtól, ami a mellkasomat szorította. Az asztalnál ültem, előttem egy félig kiürült borospohár, és a férjem, aki most már csak egy idegennek tűnt.

Gábor nem nézett rám. A parkettát bámulta, mintha ott keresné a szavakat. – Zsuzsa, én… nem akartam bántani. De… megtörtént. Márta… ő más. Fiatalabb. Élettelibb. – A nevét is alig merte kimondani.

– És én? Én mi vagyok neked? Egy mosógép? Egy főzőautomata? – sziszegtem, miközben próbáltam visszatartani a könnyeimet. Nem akartam előtte sírni. Nem érdemelte meg.

– Ne csináld ezt… – sóhajtott. – Nem így terveztem. De már nem tudok hazudni.

Aznap este Gábor összepakolt néhány ruhát és elment. A lakásban csak a csend maradt velem és a kutyánkkal, Bundással. Az ágy másik fele üres volt, a fürdőszobában még ott volt az illata, de már nem tartozott hozzám. Az egész életem egy pillanat alatt darabokra hullott.

Másnap reggel anyám hívott. – Zsuzsikám, hallottam… Gábor anyja már pletykálja a fél háznak! Hogy tudott ilyen szégyent hozni ránk?

– Anya, kérlek… most ne… – suttogtam.

– Hát nem hagyhatod annyiban! Egy nőnek is van büszkesége! – kiabálta.

A barátnőm, Judit is átjött délután. – Tudod mit csinálnék a helyedben? Megmutatnám neki, hogy nélküle is boldog vagy! Vagy legalább úgy tennék. Hadd lássa, mit veszített!

– Nem tudom, Judit… Most csak üresnek érzem magam.

– Akkor töltsd meg valamivel! Menjünk el valahova! Moziba, sétálni, akárhová! Ne hagyd, hogy beleragadj ebbe a mocsárba!

A következő hetekben mindenki tanácsokat osztogatott. Anyám azt akarta, hogy pereljem ki Gábortól a lakást. Judit bosszút javasolt: „Tedd féltékennyé! Posztolj képeket egy másik férfival!”

De én csak ültem esténként a kanapén Bundással, és néztem a tévét vagy bámultam ki az ablakon az üres utcára. Néha azon kaptam magam, hogy elképzelem: Gábor visszajön, bocsánatot kér, és minden újra jó lesz. De aztán eszembe jutott Márta mosolya – láttam egyszer egy közös képen –, és összeszorult a gyomrom.

Egy este aztán csöngettek. Gábor állt az ajtóban.

– Csak néhány dolgot jöttem elvinni – mondta halkan.

– Persze – feleltem ridegen. – Vedd el, ami kell.

Ahogy pakolt, egyszer csak megszólalt:

– Zsuzsa… nem gondoltam volna, hogy ennyire fájni fog ez az egész.

– Neked? – felnevettem keserűen. – És nekem mennyire fáj szerinted?

– Sajnálom… tényleg sajnálom.

Nem válaszoltam. Csak néztem, ahogy elviszi a gitárját meg néhány könyvet. Amikor becsukódott mögötte az ajtó, úgy éreztem, végleg vége mindennek.

Az anyósom másnap felhívott.

– Zsuzsa, beszélhetnénk? Tudom, hogy Gábor hibázott… de ne haragudj rá örökre! Az élet rövid.

– Most inkább magamra haragszom – mondtam őszintén.

A munkahelyemen is mindenki tudta már. A kolléganőm, Erika odasúgta a kávéautomatánál:

– Hallottam… ha kell valaki, aki leönti Márta autóját festékkel, szólj!

Nevetnem kellett volna, de inkább sírni támadt kedvem.

Egyik este aztán Judit rám írt Messengeren:

„Gyere el velem holnap egy koncertre! Kicsit kikapcsolódsz.”

Elmentem. A koncerten ott volt egy régi ismerősöm is: Tamás. Régen együtt jártunk gimibe, aztán elsodort minket az élet egymástól. Most újra beszélgetni kezdtünk. Tamás kedves volt és figyelmes – egészen más, mint Gábor lett az utóbbi években.

A következő hetekben többször találkoztunk Tamással. Elvitt kirándulni Dobogókőre, egyszer főzött nekem vacsorát is. Lassan kezdtem újra hinni abban, hogy lehet még boldog életem.

Egy nap Gábor újra megjelent nálam.

– Zsuzsa… beszélhetnénk?

– Minek?

– Sajnálom mindent… Márta elhagyott. Rájöttem, hogy hibáztam. Vissza akarok jönni hozzád.

Néztem rá hosszasan. Valaha mindent megtettem volna ezért a mondatért. Most viszont csak szánalmat éreztem iránta.

– Késő – mondtam halkan. – Már nem vagyok ugyanaz az ember.

Gábor leült a kanapéra és sírni kezdett. Soha nem láttam még ilyennek.

– Zsuzsa… kérlek…

– Menj haza, Gábor! – mondtam határozottan.

Miután elment, leültem Bundás mellé és megsimogattam a fejét.

Anyám másnap újra hívott:

– Na mi van? Visszafogadtad?

– Nem – feleltem büszkén. – Most először érzem magam szabadnak.

Judit gratulált: – Ez az igazi bosszú! Hogy boldog vagy nélküle!

Tamás idővel hozzám költözött. Új életet kezdtünk együtt: közös kirándulások, vasárnap reggeli piacozás a Lehel téren, hosszú beszélgetések éjszakába nyúlóan. A múlt fájdalma lassan elhalványult.

Néha még eszembe jut Gábor arca azon az estén, amikor sírva könyörgött nekem. De már nem fáj. Csak tanulság lett belőle: soha többé nem adom fel magam egy másik ember kedvéért.

Most már tudom: a legjobb bosszú az újrakezdés és a saját boldogságom megtalálása volt.

De vajon mindenki képes erre? Ti mit tennétek az én helyemben? Megbocsátanátok vagy továbblépnétek?