A milliomos, aki eljátszotta az álmot – és amit a szívében talált
– Ne haragudjon, uram, csak… csak azt hittem, alszik – rebegte Anna, miközben remegő kézzel próbálta visszatenni a kristályvázát az asztalra. Én pedig ott feküdtem a kanapén, félig lehunyt szemmel, és figyeltem őt. A szívem hevesen vert, de nem a félelemtől – hanem attól az ismeretlen érzéstől, amit már régóta nem tapasztaltam.
A nevem Gábor Szabó. Harmincnyolc éves vagyok, és ha valaki ránéz az életemre, azt mondaná: mindent elértem. Budai villám ablakából látni a Dunát, a garázsban három autó várja, hogy kiválasszam a naphoz illőt. Mégis, minden reggel ugyanazzal az ürességgel ébredek. A pénz, amit apám után örököltem és amit magam is gyarapítottam, nem adott választ arra a kérdésre: miért érzem magam ennyire egyedül?
Anna csak néhány hete dolgozott nálam. Egyik nap a takarítócégtől küldték helyettesíteni Marikát, aki már évek óta nálam volt. Anna csendes volt, visszahúzódó, mindig lesütötte a szemét, ha beszéltem hozzá. Nem tudtam eldönteni, hogy fél tőlem vagy csak ilyen a természete. Egyik reggel úgy döntöttem, próbára teszem. Eljátszottam, hogy alszom a nappaliban, miközben ő takarított körülöttem.
Azt vártam, hogy majd hibázik – talán elejt valamit, vagy belenéz a fiókjaimba. Ehelyett valami egészen mást láttam. Anna megállt mellettem, kezében egy porronggyal. Halkan sóhajtott egyet, majd odahajolt hozzám. Azt hittem, ellenőrzi, tényleg alszom-e. De nem. Halk hangon suttogott valamit:
– Remélem, egyszer boldog lesz…
Megdermedtem. Nem értettem, miért mondja ezt nekem. Amikor kinyitottam a szemem, ő már a másik szobában volt.
Aznap este órákig forgolódtam az ágyban. Vajon miért mondta ezt? Mit látott rajtam? Másnap reggel korábban keltem fel, hogy beszélhessek vele.
– Anna! – szólítottam meg a konyhában. – Miért mondta tegnap azt… hogy reméli, boldog leszek?
Anna arca elvörösödött. Zavartan törölgette a kezét a kötényébe.
– Bocsásson meg… Nem akartam tolakodó lenni. Csak… néha úgy tűnik, mintha maga is magányos lenne.
Ez a mondat úgy ütött szíven, mint még semmi az utóbbi években. Hirtelen minden fal leomlott bennem.
– Maga is magányos? – kérdeztem halkan.
Anna bólintott.
– A férjem három éve halt meg. Azóta csak dolgozom… és próbálok túlélni.
Leültem mellé az asztalhoz. Először beszélgettem valakivel őszintén hosszú idő után. Anna mesélt a gyerekkoráról, arról, hogyan nevelte egyedül a fiát, miután elvesztette a férjét. Én pedig elmondtam neki mindazt, amit soha senkinek: hogy mennyire félek attól, hogy senki sem szeret igazán – csak a pénzemért.
Az elkövetkező hetekben egyre többet beszélgettünk. Anna hozott nekem házi sütit – azt mondta, ezt sütötte mindig a fiának is. Egy este együtt néztük meg a tévében a Fradi meccsét; ő hangosan drukkolt, én pedig először nevettem szívből hosszú idő után.
A családom persze nem nézte jó szemmel ezt az új barátságot.
– Gábor! – szólt rám anyám egy vasárnapi ebédnél. – Egy alkalmazottal barátkozol? Mit gondolnak majd rólad?
– Nem érdekel – feleltem dacosan. – Anna többet jelent nekem mostanában, mint bárki más.
A testvérem is gúnyolódott:
– Vigyázz vele! Lehet, csak a pénzed kell neki.
De én tudtam: Annának nincs szüksége semmire tőlem – csak egy kis figyelemre és emberségre.
Egyik nap azonban minden megváltozott. Anna sírva jött hozzám:
– Gábor… A fiamat kirúgták az iskolából. Azt mondják, lopott valamit… De én tudom, hogy nem tette!
Azonnal felajánlottam a segítségemet. Elmentünk együtt az iskolába beszélni az igazgatóval. Kiderült: valaki más követte el a lopást, de Annáék fiát vádolták meg csak azért, mert szegényebb családból jött.
Ez volt az utolsó csepp a pohárban. Rájöttem: ebben az országban még mindig számít, honnan jössz – és mennyid van.
Anna hálás volt nekem – de én voltam az igazi adós: ő mutatta meg nekem újra az emberséget.
Azóta minden más lett. Már nem érdekelnek annyira az autók vagy az órák. Inkább Annával és a fiával töltöm az időmet: főzünk együtt, sétálunk a Margitszigeten vagy csak beszélgetünk egy pohár bor mellett.
Néha még mindig eljátszom az álmot – de most már nem azért, hogy próbára tegyek valakit. Hanem azért, mert jó érzés hallani Annát suttogni:
– Remélem, boldog vagy…
És most tényleg az vagyok? Vagy csak most kezdtem el igazán élni? Vajon hányan élnek még köztünk úgy, hogy mindene megvan – kivéve azt az egyet: az őszinte emberi kapcsolatokat?