1979-ben kilenc roma kisbabát fogadtam örökbe, akiket senki sem akart – 46 év után elmondom, mi lett velük és velem

– Nem vagy normális, Laci! – csattant fel anyám, miközben a konyhaasztalra csapta a kezét. – Kilenc cigánygyereket akarsz hazahozni? Egyet sem tudnál rendesen felnevelni, nemhogy kilencet!

A hangja még most is cseng a fülemben, negyvenhat év távlatából is. Akkor, 1979 nyarán, amikor Anna meghalt, úgy éreztem, minden értelmetlenné vált. A házunkban csak a csend maradt, és az üres ágy, ahol már soha többé nem fogok mellette ébredni. A barátaim azt mondták, újra kellene nősülnöm. De Anna utolsó szavai visszhangoztak bennem: „Ne hagyd, hogy a szeretet kihűljön benned.”

Aztán egy nap a helyi újságban olvastam egy cikket: „Kilenc roma újszülöttet senki sem akar örökbe fogadni.” A szívem összeszorult. Mintha Anna súgta volna: „Ők a te családod lehetnek.”

Mindenki bolondnak nézett. A testvérem, János, csak legyintett: – Majd meglátod, ezek csak bajt hoznak rád. A szomszédok suttogtak a hátam mögött: „Laci teljesen megőrült.” De én nem hallgattam rájuk. Egy hét múlva már ott álltam a gyermekotthonban. Kilenc aprócska élet – mindegyikük sötét szemekkel nézett rám, mintha kérdeznék: „Te leszel az apukánk?”

Az első hónapok pokoli nehezek voltak. Hajnalban keltem, pelenkáztam, etettem őket sorban. A faluban mindenki elkerült minket. A boltban összesúgtak mögöttem: „Ez az a Laci, aki cigányokat nevel.” Egyedül voltam – vagyis azt hittem. Egy nap azonban Zsuzsa néni, az idős szomszédasszony becsöngetett egy fazék gulyással. – Tudom, mit jelent elveszíteni valakit – mondta halkan. – Ha segítség kell, szólj.

A gyerekek nőni kezdtek. Mindegyikük más volt: Mariann csendes és álmodozó; Gábor mindig bajba keveredett; Pisti állandóan kérdezett; Ilona már ötévesen is anyáskodott a többiek felett. De mindegyikük ugyanazt akarta: tartozni valahová.

Az iskolában azonban nem volt könnyű dolguk. Egyik nap sírva jött haza Mariann: – Apa, azt mondták rám, hogy büdös cigány vagyok! Miért utálnak minket?

Összeszorult a torkom. Mit mondhat ilyenkor egy apa? Csak annyit tudtam felelni: – Az emberek néha félnek attól, amit nem értenek. De neked nem kell szégyellned magad.

A családi konfliktusok sem maradtak el. Anyám évekig nem jött át hozzánk. Karácsonykor is csak egy képeslapot küldött: „Remélem, jól vagy.” János egyszer részegen rám ordított: – Tönkretetted a család nevét! Mit gondolsz, mit szólnak majd az emberek?

De én csak mentem tovább. Minden nap új kihívás volt: iskolai szülői értekezletek, orvosi vizsgálatok, kamaszkori lázadások. Volt, hogy Gábor megszökött otthonról két napra – aztán sírva jött vissza: – Apa, nem akarok máshol élni.

A legnehezebb időszak akkor jött el, amikor Mariann tizenhét évesen terhes lett. A falu felbolydult: „Na tessék! Mit vártál tőlük?” Anyám ekkor először jött át hozzánk azóta, hogy Anna meghalt. Leült Mariann mellé és megsimogatta a haját: – Kislányom, hibázni mindenki hibázik. De te már család vagy.

Az évek teltek. A gyerekeim felnőttek. Mariann szociális munkás lett Budapesten; Gábor autószerelőként dolgozik; Ilona óvónő lett; Pisti Németországba költözött és két gyermeke van; a többiek is mind megtalálták a helyüket. Néha még most is összegyűlünk nálam vasárnaponként – húsleves illata lengi be a házat, gyerekzsivaj tölti meg az udvart.

Anyám végül megbékélt. Az utolsó karácsonyán azt mondta nekem: – Laci fiam, te igazi apa vagy. Nem a vér számít.

Most itt ülök a verandán, körülöttem unokák játszanak. Nézem őket és arra gondolok: vajon hányan döntenének úgy ma Magyarországon, hogy kilenc roma gyereket örökbe fogadnak? Hányan mernék vállalni az előítéleteket, a magányt és a harcot? Megérte? Minden nehézség ellenére azt mondom: igen.

De vajon ti mit tennétek a helyemben? El tudjátok képzelni magatokat egy ilyen döntés előtt? Várom a gondolataitokat…