Bezártam a feleségemet a kamrába, mert ellentmondott anyámnak – de amikor reggel kinyitottam az ajtót, minden megváltozott
– Hogy képzeled ezt, Zsuzsa? – csattant fel anyám, miközben a konyhában álltunk, és a gőzölgő húsleves illata keveredett a feszültséggel. – Én mondtam, hogy a gyereknek most már főzeléket kell adni, nem ezt a bolti pépet!
Zsuzsa fáradtan nézett rám, karján a síró kisfiunkkal. – Éva néni, egész éjjel lázas volt a gyerek. Most nem bír mást enni. Kérem, hagyja rám.
Anyám arca eltorzult. – Micsoda szemtelenség! Az én házamban te ne szólj vissza!
A rokonság ott ült az asztalnál, mindenki hallotta. Éreztem, ahogy elönt a szégyen – mintha nekem kéne rendet tenni. Dühömben megragadtam Zsuzsa karját.
– Elég volt! – mondtam ridegen. – Gyere velem!
A kamra felé vonszoltam. Zsuzsa nem ellenkezett, csak némán sírt. Bezártam mögötte az ajtót, és remegő kézzel fordítottam el a kulcsot.
– Majd megtanulod tisztelni anyámat! – kiáltottam be.
Aznap este anyám megnyugodott. – Jól tetted, fiam. Egy asszonynak tudnia kell a helyét.
Én is azt hittem, igazam van. Hogy csak egy kis fegyelmezés kell. Hogy Zsuzsa úgyis marad – hiszen Pécsről költözött hozzám Szolnokra, itt nincs senkije. A bankszámlákhoz csak nekem van hozzáférésem. Azt gondoltam: „Úgysem mer elmenni.”
Másnap reggel azonban, amikor kinyitottam a kamra ajtaját… üres volt. Zsuzsa eltűnt. A polcokon csak befőttek és lisztes zacskók sorakoztak.
Először azt hittem, elbújt valahol a házban. Anyám kiabálni kezdett:
– Hol van az a nő? Mit képzel magáról?
A keresésbe bevontuk az egész családot. A szomszéd néni szólt oda halkan:
– Éjjel láttam Zsuzsát egy bőrönddel. Taxit hívott. Azt mondta, elege van ebből a bánásmódból.
A gyomrom görcsbe rándult. Felhívtam Zsuzsát. Kicsöngött, de nem vette fel. Anyám egyre dühösebb lett.
– Ez csak hiszti! Majd visszajön könyörögve!
De én már tudtam: ez most más.
Délután végre felvette a telefont. Hangja idegen volt:
– Sanyi, most Pécsen vagyok anyuéknál. Holnap beadom a válópert. A gyerek nálam marad. A fele vagyon jár nekem is.
Anyám felháborodva kiabált:
– Egy elvált nő szégyen! Majd visszakúszik!
De én csak ültem ott némán, és először éreztem igazi félelmet.
A családtagok is rám zúdultak:
– Sanyi, ezt nem gondoltad át! Hogy lehet valakit bezárni egy kamrába? Ez bántalmazás!
– Most már mindenki tudja… Ki akar majd veled szóba állni?
Nem tudtam aludni. Egész éjjel csak Zsuzsa arcát láttam magam előtt – ahogy sírva nézett rám, mikor bezártam.
Másnap postán érkezett egy hivatalos boríték: válókereset „lelki bántalmazás” indoklással.
Anyám tombolt:
– Ez mind hazugság! Majd meglátjuk, ki nevet a végén!
De én már nem haragudtam Zsuzsára… hanem magamra.
A kisfiam nélkül üres lett a ház. Minden reggel megszokásból mentem be a gyerekszobába – de csak az üres ágyat találtam.
Egy este felhívtam Zsuzsát videón. A kisfiunk az ölében aludt.
– Hadd lássam… hiányzik – mondtam halkan.
Zsuzsa szeme kemény volt:
– Most jutott eszedbe? Amikor bezártál, akkor nem gondoltál ránk? Már késő…
Letette.
Azóta minden nap csak árnyék vagyok önmagamhoz képest. Nem tudok dolgozni, nem tudok enni. Csak azt érzem: elvesztettem mindent.
Egy délután nagynéném, Marika néni leült mellém:
– Fiam, ha egy nő egyszer beadja a válópert, ritkán gondolja meg magát. Vagy elfogadod… vagy őszintén bocsánatot kérsz. De gyorsan dönts, mert ez már családi szégyen is.
Anyám továbbra is csak magát sajnálta:
– Mi lesz velem? Ki fog rólam gondoskodni? Ez mind Zsuzsa hibája!
De én már csak egy dolgot akartam: visszakapni a fiamat… és talán Zsuzsát is.
Aznap este kimentem az udvarra, felnéztem az égre és először mertem kimondani magamban: „Évekig csak anyámat hallgattam… sosem Zsuzsát. Ő mindent feladott értem – én pedig cserbenhagytam.”
Most itt ülök egyedül ebben az üres házban, és csak azt kérdezem magamtól: Vajon lehet még jóvátenni azt, amit tettem? Vagy örökre elvesztettem őket?
Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen hibát? Várom a véleményeteket…