Ha a lányom visszamegy a férjéhez, többé ne is keressen – Egy anya vallomása
– Ha visszamész hozzá, Dóra, akkor többé ne is gyere haza! – kiáltottam, miközben a kezem remegett a konyhaasztalon. A hangom visszhangzott a panelház vékony falai között, mintha minden szomszéd hallotta volna. Dóra csak állt ott, összeszorított szájjal, a kabátját szorongatta, mintha az megvédené attól, amit mondani készültem.
– Anya, nem értesz engem! – suttogta. A szeme vörös volt a sírástól. – Nem olyan egyszerű ez…
– Nem értem? – csaptam az asztalra. – Hát nem én voltam ott, amikor sírva jöttél haza éjszaka? Nem én mostam le rólad a vért, amikor Gábor megütött? Hányszor mondtam már, hogy nem kell visszamenned hozzá?
Dóra lehajtotta a fejét. Az ablakon túl novemberi eső verte az üveget. A lakásban fojtogató volt a csend. Aztán halkan megszólalt:
– Szeretem őt, anya… És ő is szeret engem. Csak néha elveszíti a fejét.
A szívem összeszorult. Hányszor hallottam már ezt? Hányszor próbáltam elmagyarázni neki, hogy ez nem szerelem? Hogy egy férfi, aki bántja a feleségét, sosem fog megváltozni?
Aztán eszembe jutott az első alkalom, amikor Dóra sírva jött haza. Akkor még csak három hónapja voltak házasok. Gábor udvarias fiú volt, mindig hozott virágot, amikor átjött hozzánk. Az esküvőjükön mindenki irigyelte őket: fiatalok, szépek, tele tervekkel. De aztán valami megváltozott. Először csak kiabált vele, aztán egyre gyakrabban jöttek a kék foltok.
– Anya, kérlek… – Dóra hangja visszarántott a jelenbe. – Nem tudok nélküle élni.
– És nélkülem tudsz? – kérdeztem halkan.
Azt hittem, az anyai szeretet mindent legyőz. De most úgy éreztem, mintha egy szakadék nyílna köztünk. Dóra apja már rég elhagyott minket, amikor még kicsi volt. Egyedül neveltem fel őt és az öccsét, Balázst. Mindig próbáltam erős lenni helyette is.
Balázs ekkor lépett be a konyhába. – Mi folyik itt? – kérdezte gyanakodva.
– Semmi közöd hozzá! – vágtam rá ingerülten.
– Dehogynem! – Balázs dühösen nézett rám. – Dóra nem mehet vissza ahhoz az állathoz! Ha kell, én magam verem ki belőle a szuszt!
Dóra felpattant. – Elég! Nem akarok veszekedést! Csak… csak egy kis időt kérek.
– Időt? – nevettem keserűen. – Mennyi idő kell még ahhoz, hogy rájöjj: Gábor tönkretesz téged?
Dóra zokogva rohant ki a szobából. Az ajtó becsapódott mögötte. Balázs utánaszaladt, de én csak ültem ott mozdulatlanul.
Aznap este nem jött haza. Egész éjjel nem aludtam. A telefonomat szorongattam, hátha ír vagy hív. Hajnalban végül kaptam egy üzenetet: „Ne aggódj értem. Szeretem őt.”
Napok teltek el így. Balázs dühösen járkált fel-alá a lakásban. Én próbáltam dolgozni a könyvtárban, de minden gondolatom Dórán járt.
Egyik este aztán csöngettek. Kinyitottam az ajtót: Dóra állt ott, karján újabb zúzódásokkal.
– Anya… – suttogta megtörten.
Átöleltem őt. Sírtunk mindketten.
– Most már tényleg vége – mondta remegő hangon. – Eljöttem tőle.
Aznap este először éreztem reményt. De másnap reggel Gábor jelent meg az ajtónk előtt.
– Beszélni akarok Dórával! – üvöltötte.
Balázs azonnal közéjük állt.
– Takarodj innen! – ordította.
A szomszédok kinéztek az ajtón. Gábor fenyegetőzött, hogy rendőrt hív. Végül én hívtam ki őket.
A rendőrök elvitték Gábort, de Dóra egész nap remegett a félelemtől.
– Anya… félek tőle…
– Itt biztonságban vagy – mondtam neki.
De tudtam: ez csak ideiglenes menedék.
A következő hetekben Dóra próbált új életet kezdeni nálunk. Munkát keresett, pszichológushoz járt. De minden este ugyanazt láttam rajta: valami hiányzik neki. Hiába próbáltuk Balázzsal támogatni, mindig visszahúzta valami láthatatlan erő Gáborhoz.
Egy este aztán leült mellém.
– Anya… beszélnünk kell.
A gyomrom összeszorult.
– Visszamegyek hozzá.
Felugrottam a kanapéról.
– Megőrültél? Ezek után?
– Szeretem őt… és ő is megígérte, hogy változni fog…
– Ha visszamész hozzá, többé ne is keress! – mondtam ki újra azt az ultimátumot, amitől magam is rettegtem.
Dóra sírva fakadt és kiszaladt a lakásból.
Azóta nem láttam őt. Minden nap azon gondolkodom: vajon jól tettem-e? Anyaként meddig mehetek el? Megvédhetem-e magamat úgy, hogy közben ne veszítsem el örökre a lányomat?
Talán ti tudtok válaszolni: van olyan pont, amikor egy anya kénytelen hátat fordítani a saját gyermekének?