„Csodákat ígértél, de ő csak vacsorára hívott” – Hogyan veszítettem el mindent egy magyar családban
– Nem bírom tovább, Zoli! – kiáltottam, miközben a konyhapultba kapaszkodtam. A kezem remegett, a szívem úgy kalapált, mintha ki akarna szakadni a mellkasomból. A gyerekek a szobában csendben rajzoltak, de én tudtam, hogy mindent hallanak. A panelház vékony falai nem tartották bent a titkokat.
Zoli az asztalnál ült, kezében a telefon, arca félig elfordítva. – Most tényleg ezt kell? – kérdezte halkan, de a hangjában ott volt az a fáradt lemondás, amitől mindig összeszorult a torkom.
– Igen. Most. Mert ha nem most, akkor soha. – A hangom elcsuklott. – Megígérted, hogy minden más lesz. Hogy új életet kezdünk, hogy támogatni fogsz. Hogy nem csak a munka és a sör lesz az életedben. De csak üres szavak voltak…
Zoli letette a telefont, végre rám nézett. – Mit akarsz még tőlem? Dolgozom, hazahozom a pénzt. Nem verlek, nem iszom annyit…
– Nem verlek… – ismételtem meg keserűen. – Mintha ez lenne az alap. Mintha az lenne a csoda, hogy nem bántasz. De én többet akartam! Egy családot akartam, ahol beszélgetünk, ahol együtt nevetünk, ahol nem érzem magam egyedül akkor is, ha itt vagy mellettem.
A gyerekek ekkor kijöttek a szobából. Bence odaszaladt hozzám, átölelt. – Anya, miért sírsz?
Letérdeltem hozzájuk. – Semmi baj, kicsim… csak fáradt vagyok.
Zoli felállt, kiment az erkélyre cigizni. Hallottam, ahogy becsapja maga mögött az ajtót. Egy pillanatra csend lett. Aztán megszólalt a telefonom: „Judit vagyok. Este ráérsz? Elvinnélek vacsorázni.”
Judit… A régi barátnőm, aki mindig azt mondta: „Ne hagyd magad! Többet érdemelsz!”
Aznap este elmentem vele egy kis étterembe a Bartók Béla úton. Judit rám nézett: – Mi történt veled? Olyan vagy, mint aki már nem is él igazán.
– Mert nem is élek – suttogtam. – Csak túlélni próbálok.
A vacsora alatt végig arról beszélgettünk, hogy miért maradnak együtt az emberek olyan kapcsolatokban, ahol már nincs szeretet. Judit szerint félelemből. Szerintem megszokásból.
Hazafelé menet azon gondolkodtam: tényleg csak ennyi lenne az élet? Egy panelban élni két gyerekkel és egy férfival, aki már rég nem lát engem nőnek? Csak egy anyának?
Másnap reggel Zoli anyja hívott: – Kislányom, mi ez a cirkusz? Zoli mondta, hogy kiabáltál vele! Hát nem tudod, hogy a férfiak ilyenek? Dolgozik értetek! Légy hálás!
– Mama, én nem cirkuszolok… csak boldog akarok lenni.
– Az élet nem kívánságműsor! – csattant fel.
Letettem a telefont és sírtam. Aztán felhívtam anyámat is.
– Anya… én el akarok válni.
Anyám hallgatott egy ideig. – Gondold meg jól, lányom. A gyerekeknek apa kell…
– De milyen apa? Egy árnyék?
Aznap este Zoli később jött haza. Részeg volt. – Na mi van? Megint sírtál anyámnak? – kérdezte gúnyosan.
– El akarok válni – mondtam ki végül hangosan.
Először csak nevetett. Aztán látta rajtam, hogy komolyan gondolom.
– És miből fogsz élni? Ki tart el téged? Judit? Vagy majd keresel egy új pasit?
– Majd megoldom.
– Persze… majd visszamászol hozzám könyörögni! Mert senkinek sem kellesz két gyerekkel!
A gyerekek sírva fakadtak. Bence átölelte a húgát. Éreztem, ahogy minden darabokra hullik bennem.
A következő hetek pokoliak voltak. Zoli egyszer könyörgött, egyszer fenyegetett. Az anyóssal naponta veszekedtem telefonon. Anyám hol támogatott, hol azt mondta: „Tűrj még egy kicsit!”
A munkahelyemen is mindenki tudta már: „Kriszta válik.” A főnököm sajnáltatóan nézett rám: – Ha kell szabadság… szólj nyugodtan.
A barátnőim közül volt, aki azt mondta: „Bátor vagy!” Mások szerint „önző” vagyok.
A bíróságon Zoli ügyvédje úgy beszélt rólam, mintha én lennék minden rossz forrása: „Az alperes elhanyagolta a családi kötelezettségeit…”
A végén én maradtam a lakásban a gyerekekkel – de minden nap rettegtem attól, hogy miből fizetem ki a rezsit és az iskolai befizetéseket.
Egy este Bence odajött hozzám: – Anya, ugye most már boldog leszel?
Nem tudtam mit felelni.
A családom széthullott. Az anyósom soha többé nem hívott fel. Anyám ritkán látogatott meg – szerinte „túl sokat panaszkodom”. Judit néha elvitt vacsorázni vagy sétálni a Feneketlen-tóhoz. De minden este egyedül feküdtem le aludni.
A Facebookon Zoli új barátnőt mutatott be: „Ő az igazi!” – írta ki nagy betűkkel.
A gyerekek hol nála voltak hétvégén, hol nálam. Mindig sírtak visszafelé úton.
Egy nap Bence azt mondta: – Anya, apa azt mondta, hogy te miattad ment tönkre minden.
Összetörtem belül.
De valahol mélyen tudtam: ha maradok Zoli mellett, akkor tényleg elveszítek mindent – önmagamat is.
Most itt ülök egyedül ebben a kis lakásban Újbudán és azon gondolkodom: vajon tényleg önző voltam? Vagy csak végre ki mertem mondani azt, amit annyi magyar nő soha nem mer?
Ti mit gondoltok? Tényleg bűnt követtem el azzal, hogy boldog akartam lenni?