A csend, ami mindent elnyelt – Egy eltűnt család titka a magyar vidéken

– Hol vannak? – ordítottam, miközben a konyhaasztalra csaptam. Az ujjaim fehérek voltak a feszültségtől, a szívem úgy vert, mintha ki akarna szakadni a mellkasomból. Anyám, Ilona, csak állt velem szemben, könnyes szemmel, de nem szólt semmit. A házunkban dermesztő csend uralkodott, mintha a falak is tudták volna, hogy valami végzetes történt.

Reggel még minden rendben volt. Zsuzsa, a feleségem, kávét főzött, a két kisfiúnk, Bence és Marci, egymást kergették a nappaliban. Most csak a szétdobált játékok emlékeztettek rájuk. Egy pillanat alatt tűntek el – mintha soha nem is léteztek volna.

A rendőrség napokig járta a környéket. A szomszédok – Pista bácsiék, a mindig pletykás Kati néni – mind azt mondták, nem láttak semmit. A falu összezárt körülöttem, de éreztem a tekintetekben a gyanút: „Talán az András keze van ebben.”

A legrosszabb az volt, hogy magam sem tudtam kizárni ezt a gondolatot. Az utóbbi hónapokban egyre többet veszekedtünk Zsuzsával. Ő vissza akart menni Pestre dolgozni, én viszont ragaszkodtam az apám földjéhez. „Ez itt az otthonunk!” – mondtam neki újra és újra. De ő csak sírt, és azt mondta: „Nem bírom tovább ezt a bezártságot.”

Az eltűnésük utáni harmadik napon anyám javasolta: – Fiam, nézzük meg a kertet is. Lehet, hogy… – Elakadt a hangja.

A család összegyűlt: öcsém, Gábor, sógornőm, Ági és még néhány rokon. Ástunk a ház mögötti földben, ahol régen gyümölcsfák álltak. A lapát minden egyes csapása egyre mélyebbre vitt bennünket nemcsak a földbe, hanem a félelmeinkbe is.

– Mit keresünk egyáltalán? – kérdezte Gábor halkan.
– Nem tudom – feleltem –, de muszáj megtalálnom őket.

Aztán Ági sikított. Egy apró cipő kandikált ki a földből. Bence kék szandálja volt az. A föld alatt ott feküdt mindhárom szerettünk teste – egymásba kapaszkodva, mintha az utolsó pillanatban is védelmet kerestek volna egymásban.

A rendőrség újra kijött. Kihallgattak mindenkit. A falu népe most már nyíltan suttogott: „Biztos András volt az.” De én ártatlan voltam! Mégis minden bizonyíték rám mutatott: az én ujjlenyomataim voltak a lapáton, én veszekedtem utoljára Zsuzsával, én ragaszkodtam ahhoz az átkozott házhoz.

Az éjszakák rémálommá váltak. Anyám sírt a szobájában, Gábor kerülte a tekintetemet. Az ügyvédem azt mondta: „András, ha nem tudsz valami mást mondani, börtönbe kerülsz.”

De akkor eszembe jutott valami. Az eltűnés előtti este Zsuzsa telefonált valakivel – titokban beszélt, azt hitte, nem hallom. Csak annyit értettem: „Holnap minden rendben lesz.”

A rendőrség végül kiderítette: Zsuzsa testvére, Laci – akit sosem kedveltem igazán – tartozott pénzzel veszélyes embereknek. Ő segített elrejteni őket abban a reményben, hogy majd később visszahozza őket és pénzt zsarol ki tőlem. De valami félresiklott: a bűntársai megölték őket.

Az igazság felszínre került, de nem hozott megnyugvást. A falu sosem nézett rám többé ugyanúgy. Anyám megbetegedett a bánattól; Gábor elköltözött Debrecenbe; én pedig minden nap ugyanazt kérdezem magamtól:

– Ha akkor engedem Zsuzsát vissza Pestre menni… ha jobban figyelek rájuk… talán most is itt lennének velem?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani magunknak valaha is azt, amit nem tettünk meg időben?