Minden nap újra főzök, mert Gábor nem eszi meg a maradékot – Meddig bírom még?

– Már megint rántottát csináltál? – kérdezte Gábor, miközben az asztalhoz ült. A hangja nem volt dühös, inkább csak csalódott. Én pedig ott álltam a konyhában, a kezemben a fakanállal, és próbáltam elrejteni a remegést a hangomban.

– Friss tojásból van, Gábor. Tegnap este vettem a piacon.

– Tudom, de… nem lehetne valami más? – nézett rám fáradtan. – Tegnap is tojás volt. És… ugye nem maradékból csináltad?

– Nem, persze hogy nem – vágtam rá gyorsan. Pedig az igazság az volt, hogy a tegnapi vacsorából maradt egy kis sült paprika, azt kevertem bele, hogy ne menjen kárba.

Ez a beszélgetés minden reggel megismétlődött. Gábor sosem evett maradékot. Ha valamit nem fogyasztottunk el aznap, másnap már hozzá sem nyúlt. Én pedig minden nap újra főztem. Hajnalban keltem, hogy meleg reggelit készítsek neki, aztán rohantam a munkahelyemre – egy zuglói könyvtárba –, délután pedig siettem haza, hogy időben elkészüljön a vacsora. Ha később értem haza, Gábor már az ajtóban várt: „Miért tartott ilyen sokáig?”

A barátnőim szerint túlzásba viszem. „Zsuzsa, nem vagy a szolgája!” – mondta múltkor Éva egy kávé mellett. De én csak legyintettem. „Ő ilyen, ezt vállaltam.” De tényleg ezt vállaltam? Néha úgy érzem, mintha egyedül lennék ebben a házasságban. Mintha csak én próbálnék megfelelni.

A legrosszabbak a hétvégék. Akkor Gábor elvárja, hogy háromfogásos ebéd legyen: leves, főétel, desszert. Ha valami nem sikerül tökéletesen – ha a hús túl száraz vagy a krumpli kicsit sósabb –, már látom rajta a csalódottságot. Nem szól semmit, de az arca mindent elárul.

Egyik vasárnap délután, amikor már harmadszor mostam el az edényeket aznap, anyám hívott fel.

– Kislányom, mikor pihensz egy kicsit? – kérdezte aggódva.

– Majd este – válaszoltam halkan.

– Gábor is tud főzni. Miért nem segít be néha?

– Ő… ő nem szeret főzni – mondtam gyorsan. De igazából sosem próbálta meg.

Aznap este Gábor megint szóvá tette:

– A mákos guba kicsit száraz lett. Legközelebb tegyél bele több tejet.

Nem szóltam semmit. Csak bólintottam, és éreztem, ahogy összeszorul a torkom.

Egyre többször gondolok arra: mi lenne, ha egyszerűen nem főznék? Mi lenne, ha azt mondanám: „Ma nincs vacsora.” Vajon Gábor észrevenné, mennyit dolgozom ezért a családért? Vagy csak dühös lenne?

Egyik este végül megtettem. Fáradt voltam, fejfájás gyötört egész nap. Hazamentem, ledobtam a kabátomat, és leültem a kanapéra.

Gábor belépett a konyhába.

– Mit eszünk ma?

– Ma… ma nincs vacsora – mondtam halkan.

Először csak nézett rám döbbenten.

– Hogyhogy nincs? Beteg vagy?

– Nem vagyok beteg. Csak… fáradt vagyok. Egész nap dolgoztam. Nem bírok ma főzni.

Gábor arca elkomorult.

– Akkor rendelek valamit – mondta végül sértetten.

Egész este csendben ültünk egymás mellett. Ő telefonon rendelt pizzát magának, én pedig csak néztem ki az ablakon. Azt hittem, majd kérdez valamit. Hogy mi bajom van. De nem tette.

Másnap reggel korábban keltem fel. Megint főztem neki rántottát – friss tojásból –, de valami megváltozott bennem. Már nem éreztem azt az örömöt, amit régen. Inkább kötelesség volt.

A munkahelyemen egyre feszültebb lettem. A kolléganőm, Marika észrevette:

– Zsuzsa, minden rendben otthon?

– Persze – hazudtam mosolyogva.

De este otthon újra ugyanaz várt: főzés, mosogatás, csendes vacsora.

Egyik nap Éva felhívott:

– Gyere el velem színházba pénteken! Kicsit kikapcsolódhatnál.

Először nemet akartam mondani – hiszen ki főzne Gábornak? –, de aztán valami átkattant bennem.

– Jó, megyek – mondtam ki végül.

Péntek este izgatottan készülődtem. Gábor értetlenül nézett rám:

– Hova mész ilyen csinosan?

– Színházba megyek Évával.

– És… mi lesz vacsorára?

– Rendelhetsz magadnak valamit – válaszoltam határozottan.

Gábor először csak nézett rám döbbenten, aztán vállat vont.

Az este csodálatos volt. Rég nevettem ennyit! Hazafelé azon gondolkodtam: miért érzem magam bűnösnek azért, mert egyszer magamra gondoltam?

Másnap reggel Gábor csendes volt. Nem szólt semmit a reggelihez – amit most már tényleg friss alapanyagokból készítettem –, de mintha valami megváltozott volna köztünk. Talán először látta be: én is ember vagyok.

Azóta néha nemet mondok. Néha hagyom, hogy rendeljen vacsorát vagy maga készítsen valamit – bár ez ritka. Még mindig sokat főzök, de már nem érzem kötelességnek minden pillanatban megfelelni.

Néha azon gondolkodom: vajon hány nő él még így Magyarországon? Hányan érzik úgy, hogy csak akkor érnek valamit, ha minden nap tökéletesen teljesítenek otthon? És vajon mikor jövünk rá végre: nekünk is jogunk van pihenni?